11. Tranzit 2. rész. Itt a piros hol a piros (késik a repülő)

Régen írtam már, azaz az utolsó két beszámolón ülök hónapok óta. Most küldetéstudatom lett. Úgy gondoltam ez után az Air France-os horror után, papírra… bitekre kell vetnem a soron következő élményt, hogy érkezzen a repüléssel kapcsolatban végre valami vidám olvasmány. Olyan ahol mindenki életben marad még a vesebajos bácsi is.

Maduraiból szintén éjszakai vonattal mentünk Bangalorba, csupán azért, hogy onnan elrepüljünk Mumbaiba aztán következő nap haza. (Közvetlen Madurai-Mumbai járat akkor nem volt.)

Számba véve az összes Indiához kapcsolódó élményeinket ez volt az egyetlen olyan eset ahol pontosan indult egy állam által üzemeltetett eszköz. Igaz nem voltunk messze az indulási ponttól, de akkor is kellemes volt a meglepetés, és hogy ezt fokozzam reggel ¾-7re ért a célpontba azaz pontosan akkorra mikorra kellett.

A vonaton még néhány helyi javasolta, hogy ne menjünk taxival a reptérre, mert van nagyon jó piros Volvo buszuk, ami fél óránként jár arra és légkondicionált. A légkondicionált azt jelenti, hogy a kalauz (Indiában vagyunk) pulcsiban és kabátban dolgozik a buszon, a turista (pl. én) akiért pedig ez a hajcihő van, még rutinosan és a fagyokra felkészülten is kockára fagy.

Ilyen korán reggel még Indiában sincs túl nagy forgalom, így reggel nyolcra már a reptéren voltunk. De vajon mit lehet ott csinálni, fél álomban egy vonaton töltött éjszaka után az indulásig, esetünkben 11:20-ig? Semmit. Na ez az amire pl. Norbi képtelen. Így elment reggeli sütiért, KV-ért és praktikusan egy másik pultnál még azt infót is beszerezte, hogy a check in 9-kor kezdődig. Nekem a rövid utaknál tök mindegy szokott lenni, hogy egy bizonyos kapu melyik oldalán ücsörgök boarding-ing, de hát menjünk 9kor csekinelni, aztán ülni tovább a másik oldalon. Ettem sütit, kortyoltam kávét majd ledőltem a táskámra szunyókálni. A süti osztástól számítva nem egész fél óra múlva (8:30 körül) arra riadok, hogy Norbi áll fölöttem és követeli a repülőjegyeket…

A történet ott kezdődött, hogy miután megtudtuk a csekin pontos időpontját, Norbit bő negyed óra múlva valahogy mégis odaette a fene a pulthoz és mivel másik lányt látott mögötte, neki is odaszegezte a „mikor kezdődik…” kérdést, „hátha valami mást mond”. Mást mondott. A válasz konkrétan így hangzott: „Ilyen járat nincsen.” Ez volt az a mondat, ami Norbit – mintha rakétából lőtték volna – elindította felém jegyekért.

• Mint kiderült 8:20-kor már elkezdődött egy check-in Mumbai-ba, így odamentünk. Ott azt mondták, hogy nem vagyunk jó helyen, de elmondták, hogy lett volna egy mumbai járat 8:35-kor, de az nem indult el, így összevonták a miénkkel, így máshová kell állnunk. Azt nem tudták megmondani mikor indul a gépünk.
• Ekkor elkísértek állni abba a sorba ahol a kiírás szerint a Mali járatra lehetett csekkolni. (Elgondolkodtunk, mi lenne a jobb, tartani magunkat az eredeti célponthoz és Bombay-ba menni, vagy merő véletlen a budapesti indulás előtt egy nappal a Maldív szigetekről írni a sajnálkozó sms-t haza és a munkahelyre, hogy bocs de hát rossz gépre ültettek… és  Mumbai helyett a Maldívon landoltunk…)
• Itt megkérdeztük mikor indul a gép. Azt mondták 7-kor. Visszakérdeztünk, este 7kor? Nem reggel 7-kor. Ebben a pillanatban az összes óra ami a látószögünkben volt, és bangalorei idő szerint járt 9:40-et mutatott.
• Itt Norbi élelmességének köszönhetően sikerült bepattanni egy olyan ember elé aki magán kívül még vagy 15 társát akarta becsekkolni valami csoportos jeggyel valahova. Odaadtuk az ügyintéző lánynak a jegyünket aki nem tudott mit kezdeni vele, így néhány pulttal arrébb vitte egy kollégájához. Aki szintén nem tudott mit kezdeni vele (egyébként nem labdára nyomtattuk a jegyet egy teljesen átlagos e-ticket volt A4-es papíron), szóval ment a jegy kézről kézre, ugyanis ez a kolléga is tovább vitte, de már a supervisor-hoz. Ekkor kezdett olyan itt a piros hol a piros filingje lenni a dolognak. Ez idő alatt pedig az első ügyintéző elkezdte intézni a 15 ember jegyét aki elé bepattantunk és azóta ő visszapattant elénk..
• A supervisor eltűnt a jegyeinkkel, és percekig nem tudtuk hol van.
• Aztán megjelent a supervisor a jegyekkel, előkerült egy klaviatúra, pötyögött valamit és szó nélkül odaadta a másik embernek aki a második volt a sorban azaz aki eredetileg adta neki.
• Innen pedig, akkor mikor a lány a 15-ös csoport felénél tartott, visszakerült hozzá szintén szó nélkül a jegyünk. Elkérte az útlevelünket, a 15-ös csoportot befejezte, elengedte és megkérdezte hol a repülőjegyünk.
• Sehol nincs. Norbi rohan 15 embert csekkoltató srác után, és némi túrást követően előkerült a jegyünk a pasi kupacából.
• A poggyászunkra rákerült a BOM matrica. Legalább azok a megfelelő reptérre érkeznek.
• És a mi beszállókártyáinkra is Bombay került.

Egészen attól a pillanattól, hogy elindult a jegyünk a maga útján kézről kézre, a mai napig, meggyőződésem, ha Norbi a fenekén marad és nem kérdez meg mindent x alkalommal, akkor csak simán beálltunk volna a sorba kilenckor és a nagykönyv szerint történik minden. Persze akkor többet unatkoztunk volna, és nem lenne miről írni.

Bangalor arról híres, hogy jó néhány éve az indiai és lassan a világ egyik legnagyobb üzleti, azon belül is informatikai központja. Mivel a munkaerő itt olcsóbb, mint sok más helyen, az informatikai munkákat leginkább az USA-ból ide szervezik. A városból nagyon keveset láttam, de ami érdekes volt, hogy egy nem túl nagy, de szép reptere volt, ellenben a több évtizede turistaparadicsom goai reptérrel, aminek a kifutópályája mellett még madárijesztők vannak. És mondanom se kell, hogy a bagalorei terminálban volt legmagasabb az egy négyzetméterre jutó laptopok aránya. Azt hiszem, itt nem választották külön a nőket és a férfiakat a kézipoggyász ellenőrzésnél, így végre bejutottunk a bizonyos kapun túlra ülni. És közben sétálni, nézni a kirakatokat, no meg a járattáblákat.

• Ezeken a bizonyos járattáblákon 10 perces tologatásokkal kiírták, hogy a gépünk végül 11:45-kor indul. (11:20 helyett) A szokásos késés. Majdnem mindegy… de azért már átsétálunk a kapunkhoz.
• 11:45-kor nem indultunk, olyannyira nem, hogy még mindig a kapunál ücsörögtünk, és még fel se merült, hogy el kéne kezdeni a beszállást, és már a kiírásokat se módosították.
• 12:00-kor elkezdődik a boarding.
• Szokásos fél óra alatt mindenki összeszedi magát, elpakol, leül, bezáródik a csomagtartó, a sztyuik meggyőznek mindenkit, hogy semmilyen táska ne maradjon elöl, ezt követően megint mozgolódás, megint pakolás, megint bezárás, még ezt követően a táskában maradt repüléshez elengedhetetlen cuccost kiszedik a csomagtartóból, sztyui ismét ellenőrzi, hogy jól be van csukva a csomagtartó, majd mindenki bekapcsolja a biztonsági övet, ezt leellenőrzik és elindulunk.
• A gép kitolat néhány métert, kanyarodik egy kicsit, még nem ér ki a kifutópályához, majd megáll.
• Állunk, állunk.
• Pár perc után bejelentkezik a pilóta és némi körítéssel feltesz egy kérdést nekünk, utasoknak melynek a lényege, hogy van e orvos a fedélzeten? Ha igen, számítanak rá a pilótafülkében.
• Semmi mozgás nincs az utasok között, így 5 perc várakozás után a gép visszatolat. Nem hiszem el!!!!
• Nem történik semmi.
• Pilóta bemondja, hogy valaki rosszul lett, és mivel orvos nincs a fedélzeten, meg kell várni egyet de már megrendelték.
• Nagyon sokat vártunk a dokira, aki megérkezését követően pillanatok alatt kijelentette, hogy a bácsinak valami vese baja van és aggodalmát fejezte ki a repülést illetően.
• Jött az ötlet, hogy a bácsi szálljon le. De a bácsi nem akart leszállni.
• Később felröppent a hír, hogy lehet, hogy törlik ezt a járatot is, azaz most biztos, hogy nem indulunk.
• Erre lett egy kis forrongás a gépen, ugyanis abban az országban sokan egy év alatt se keresnek annyit, amennyi egy két órás repülés ára, így leginkább felsőbb kasztosok és üzletemberek voltak a gépen, akik így is tárgyalásokat vagy időpontokat késtek le. Illetve ne feledjük azt se, hogy az utasok fele eredetileg a 8:35-ös járatra vette a jegyét, így kb. reggel 7-től, illetve az egyik bácsi arról panaszkodott, hogy 6-tól dekkolt a reptéren, és ekkor már egy órát írtunk.
• A végén aláírattak egy papírt a bácsival, hogy saját akaratára és felelősségére vállalja az utat.
• Ismét kitolattunk, ekkor már fél kettőnél járt az óra mutatója. De innen már simán eljutottunk Mumbai-ba.

Most egy iszonyat bénázást írtam le, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem ez a jellemző. Tulajdonképpen teljesen kedvesen és normálisan bánnak az emberekkel.

~ > Edike @ szeptember 21, 2009.