8. Tranzit – 1. rész (késik a vonat)
Tom Hanks főszereplésével készült a Tranzit című film, mely röviden arról szól, hogy egy ember egy kis harmadik világbeli államból elindul a nagy Amerikába. Mialatt a gépen van, történik valami az országával, ami miatt nem engedik belépni az ígéretek földjére. Ennek okán emberünk se be nem tud menni az országba, és „onnan” ki se tud jutni, így egy időre a tranzitba kényszerül. Kétszer lett volna alkalmam megnézni, de mindkét esetben elaludtam már elejénél, valahol ott, hogy „Önnek most Amerika bezárt”. Így csak a lényege maradt meg, de az eseményei nem. A film bemutatja, hogyan él ott, kikkel, és milyen történetekkel találkozik.
Az előző hét levélből kiderült, hogy mi is sokat, autóztunk, vonatoztunk és repülőztünk, így nekünk is megadatott néhány „tranzit élmény”az út alatt.
1:
Goából Kochiba (Kerala államba) vonattal mentünk. Az éjszakai vonatozástól még egyszer se estem akkora eufóriába mint pl. a houseboatolástól, de nem is idegenkedtem. És ha már az ember a vonaton éjszakázik, akkor nézze ennek az érdekes oldalát és vegye észre mi zajlik körülötte. Milyen környéken megy végig, ott hogyan élnek, kikkel utazik együtt. És a maga nemében hangulatos arra ébredni, ahogy egy férfiember végigmegy a folyósón és közben úgy, ahogy eddig csak olvastam, most hallom is, ahogy énekli, hogy koffiii…koffiii… koffiii, a következő körben pedig, hogy csáááj, csáááj, csááj. Majd mikor megállítjuk egy olyan tartályból melyet csak könyvben láttam kiméri a helyi meleg masala teát. Persze a könyvek romantikusan összetörhető cserép bögréket említenek, de mi már csak a modernizált papír poharakkal találkoztunk. Ennek ellenére erre a mai napig nagyon szívesen gondolok vissza. Na de idáig el is kell jutni valahogy…
Goa Palolem beach-től kb. 2 órát autóztunk Old Goaba. Ott megnéztük a látnivalókat, ücsörögtünk a relatív hűs keresztény templomokban, ittunk kókuszt, elvitettük magunkat hindu templomba, étterembe vacsizni, de bármennyire is akartuk nem tudtuk tovább húzni az időt, így 18:30-kor a taxis könyörtelenül kitett minket a margaói pályaudvaron. A vonat a pedig elvileg 20:40-kor indult, de mindegy gondoltuk, csak kibírjuk valahogy ezt a két órát. Norbi azonnal hasznosította magát és felment a jegypénztárba ellenőriztetni a helyünket, én addig leültem a peronhoz a csomagokkal. A párhuzamos események úgy zajlottak, hogy mögém ült két helyi srác, Norbi eközben pedig kiderítette, hogy a helyünk ugyan megvan, de a vonatunk egy órát késik. Mire visszaért ezzel a hírrel velem már elkezdtek ismerkedni a fiatalok, amitől hirtelen nem lett boldogabb, (én viszont kezdtem feldobódni) de idővel Ő is bekapcsolódott a társalgásba. Itt is túlestünk a szokásos ki honnan jött mit csinál sorozaton, meséltem, hogy egy éve láttuk a Taj Mahalt, amit Ők még nem, ennek kapcsán megnéztük a képeket a telefonomban, bizonytalanul ugyan, de felismerték az állatomat is, stb.. De mivel mi kíváncsiak voltunk rájuk és ők pedig ránk, gyakorlatilag a várakozási időt szinte végig beszélgettük.
Mielőtt a helyi kis bolt bezárt volna, gondoltam gyorsan veszek az útra még valami kis kekszet, így megkértem egyiküket segítsen kiválasztani melyik a legfinomabb. A mikrobiológus jött velem, megmutatta mit szeret, melyik cégnél dolgozott, és mikor fizettünk a pultnál a süti ára hirtelen a harmadára esett vissza. Az eladó srác közölte, hogy ez az ár csak nekem van, és zárási ár. Tudtam én, hogy egy helyivel kell vásárolni…
A másik fickó egyébként informatikus volt és azt tervezi, hogy mint oly sokan akiknek ott van erre pénzük, Londonban fogja folytatni tanulmányait. Aztán mikor éreztem, hogy nem lelkesednek annyira a Diwali-ért mint én, kiderült, hogy nem hinduk, hanem a kb. 15% muzulmán népességbe tartoznak. Ők keralaiak – ezért is vártunk ugyanarra a vonatra – és Goára csak bulizni mentek el.
E gondolatmenet kapcsán kezdődött el egy érdekes beszélgetés. A mikrobiológusnak felesége volt aki otthon maradt, az informatikusnak pedig barátnője aki szintén otthonmaradt. Ez utóbbinak a tradicionális oka az volt, hogy nem házasodtak össze, így addig a szülők sehová se engedik el a lányt vele, de ez láthatóan annyira nem rendítette meg. Én viszont azt gondoltam, hogy akkor gyorsan feleségül veszi, így már együtt mehetnek Angliába. Erre azt mondta, hogy nem, csak akkor lesz esküvő, ha hazajön. A beszélgetés alatt kiderült, hogy nem szerelmes a barátnőjébe, sőt még azt se mondhatni, hogy különösebben kedvelné. De ellenállás nélkül elfogadja, hogy ez a tradíció és ha ezt így választották ki a szülők akkor ez így is lesz, és szó nélkül ugyanúgy betartja és ugyanúgy áll a dologhoz mint pl. a Ramadamhoz. „Nem jó egész nap éhezni, de megszoktam.” Haza fog jönni és rendre el fogja venni azt a kislányt és nem pedig mást. Olyan érdekes volt, hogy maga a hír nem volt új, hisz tudtam, hogy lényegében így házasodnak Indiában, sőt a kasztoknak még az egymáshoz fűződő viszonyaik is szabályozva vannak, így párválasztás tekintetében még a saját várnájukat (kasztjukat) se nagyon léphetik át. Mégis, mikor erről beszélt némileg meglepett a dolog. Teljesen más az, hogy hallom és tudom, hogy valahol a nagyvilágban ez így működik, és azt is tudom, hogy most épp a nagyvilág egy ilyen pontján ülök, de mégis mikor egy ebben élő ember, aki pár centire van tőlem ezt meséli mint saját életének egy részletét, szinte újdonságként hatott rám. Még próbáltam enyhíteni a dolgon, hogy úgy tudom a szabályok már lazulnak és igenis már nyomokban létezik az, hogy az emberek saját maguk válasszák a párjaikat, majd kacsintva hozzátettem, hogy tulajdonképpen Bollywood is ilyen történetekből él. Ő teljesen ellenállt. Szerinte a szerelmi házasság Indiában csupán a véletlen és a jószerencse műve, de messze nem ez az elsődleges és meghatározó. Majd nevetve hozzátette, hogy Bollywoodnak semmi köze a valósághoz. Gyanítom nem volt célja, hogy félrevezessen, viszont azt gondolom, hogy abból adódóan, hogy nagy az ország, sok a kaszt, sok a vallás, és mégiscsak több mint 1 milliárd ember él ott, nem lehet mindenkire ráhúzni ezt a sapkát. Aztán egy óra múlva a másik srác elővette a mobilját és megmutatta nekem a fotóit. Láttam a házat ahol élnek, a szülőket, az apuka kisboltját és az esküvői képet a párról. Ez utóbbira szóvá tettem, hogy nem értem, hogy pár órája ismerjük egymást, ezalatt ő kedves volt, mosolygott végig, jókat nevettünk, de azon a képen olyanok, mint akik temetésen vannak. (Ez utóbbi gondolatot finomabban tálaltam.) Ő erre csak annyit mondott, hogy szereti a feleségét. Na erre ugrottam az informatikus felé, hogy HOPP HOPP!!!! nézd Ő szereti, Te meg azt mondod nekem, hogy nem szeretetből köttetnek a házasságok. Erre ő ugyanezzel a hévvel vissza, és elpletykálta, hogy igen könnyű ezt mondani, de arról nem mesél milyen problémák voltak. Mint pl. a lány nem akart vele találkozni, megszökött otthonról, ezt követően családja verte az arát, hogy „szeresse” a férjét. Meg még mondott egy pár dolgot, de azt már nem értettem pontosan.
Az időben ugrom pár órát és ott tartunk, hogy kiírták, hogy a vonat tizenegy után érkezik meg. Ekkor már nagyon álmos voltam, így néha elmentem bámészkodni egy kört a már unalomig ismert pályaudvaron. Ezzel nem voltam egyedül kis társaságunkban, így egy ilyen alkalommal egy tábla előtt egymás mellé kerültünk az Informatikussal. Ő ekkor úgy gondolta, hogy beavat az indiai vasútrendszer rejtelmeibe, de megmentésemre ezt félbeszakítva megjelent a másik oldalamon egy helyi bácsi és hozzánk szólt. Ekkor mindhárman elmondtuk egymásnak, hogy ki mivel foglalkozik, honnan jön és hova tart, Ő mesélt arról, hogy egy alkalommal Rajasthanból (észak) lemotorozott Keralába (dél) ami ha jól emlékszem a visszaúttal együtt – ami már részben vonattal volt – 5 hétig tartott. Ő jógával foglalkozik az Ashapura Asharm-ban, de valami olyannal ami a szórólap szerint mindenre gyógyír. A pszichikai problémáktól kezdve a rákon át egészen az asztmáig mindent felsorolt. Egy kicsit sokat is. Ennél a sapkás bácsinál van ayurveda, reiki, csakra balancing, aromaterápia, meg egy csomó minden, amit szerintem semmilyen nyelven nem értek. Óhatatlanul eszembe jutott az egyik kedves doktorbácsi intése, akihez egy darabig jártam: „Edina, ha valamelyik orvos azt mondja magának mindent tud gyógyítani, az hazudik. Ha idejön hozzám és elpanaszolja, hogy fáj a torka, és én benézek, csak azt higgye el nekem, hogy az az orvos, akinek a telefonszámát felírom, tud segíteni.” Ezen kívül van még egy kis műhelyük ahol festeni tanulnak a diákok. Beszélgettünk, majd egyszer csak egy pokróc mellett guggolva találom magunkat és oldalról annyit látok, hogy Norbi a könyvéből nagyon szúrós tekintettel néz felénk. (És később közölte, hogy minden örültet összeszedek.) Az indiaiaknak (és ezt láttam szállóba, hajón, taxisnál) van egy olyan szokásuk, hogy egy kvázi emlékkönyvet vezetnek, amit az utolsó napon odaadnak a vendégeknek, hogy írjanak bele valamit. A vendégeknek pedig van egy olyan szokásuk, hogy megkapva az emlékkönyvet, áradoznak sorokon át, hogy fel lett nyitva a szemük, ilyen szépet még nem láttak, olyan jót még nem ettek, stb. A bácsinak volt egy szóróanyaga az ashramról, de azt hiszem egy újon dolgozott, meg arra volt kíváncsi, hogy ami van az jó e, és milyenek benne a szövegek. Illetve szerintünk melyik az a jó történet amit beletehet a következőbe. Volt nála négy egyforma ütött kopott piros emlékkönyv, könyvjelzőkkel megjelölve a potenciális írásokat. Ami érdekes volt: Nagyon szépen beszélt angolul (többnyire még én is megértettem), de úgy csinálta meg a szóróanyagot, hogy szavanként bepötyögte a gépbe, úgy, hogy nem tudta mit ír. Jól beszélt, de az írott szöveget már nem értette. Azt nem mertem mondani, hogy gyanús, hogy ennyi mindenhez ért, de elmondtam, hogy nem elég a mail cím, mindenképp legyen honlap és kiválasztottam vagy javítgattam néhány irományt. Az a helyzet, hogy ilyenkor az emberek szerintem olyan dolgokat írnak, amik igazak, és ők biztos úgy élték meg, ahogy azt megfogalmazták, de kívülállóként hihetetlen ömlengésnek tűnik az egész. Általában valami olyasmi a történet, hogy valaki ajánlotta, vagy véletlen talált rá az életének egy nagyon rossz periódusában, és ott volt speciális étrend, jóga, beszélgetés, és minden megváltozott, meggyógyult vagy megnyugodott és a végén jó lett. Bár vevő vagyok ezekre a lelki dolgokra, és tudom, hogy ez létezik, de egy olyan mondatra, hogy ki lett mosva belőlem az összes negatív energia, szívem szerint bárhonnan elmenekülnék. Ugyanakkor ott minden annyira más, mint amit itt Európában megszoktunk (ezért is „járunk” Ázsiába), hogy tulajdonképpen simán el tudom képzelni, hogy egy ilyen élmény gyógyít és változtat az emberen. Ha már a jógában és az ayurvédában nem hiszünk, akkor a drasztikus környezetváltozás tényleg képes sok rossz dolog helyét elfoglalni, ezáltal kiölni az ember agyából. Aztán megnéztem a képeket, amitől egy kicsit féltem, hogy rám akarja sózni, de nem. Tulajdonképpen mondott érdekes dolgokat, és annak ellenére, hogy az én kulturális beállítottságom szerint hihetetlen a szórólapja, úgy gondolom, valamit mégis tudhat a bácsi.
Ha valaki arra jár, ugorjon be hozzá! Mr. Chauan a neve. Címe: Ashapura Asharm, Ranakpur road, kot-Ballyan Village, district Pali, Rajasthan.
Egyébként a vonat 20:40 helyett 00:15-kor gördült ki az állomásról és aznap 15:30-kor szálltunk ki a célállomáson.
