9. Norbi & Edina 1:0
Elismerem: Ezen a bolygón biztosan nem fogok olyan helyet találni, ahol Norbi ne találna valami túlélő túrát. Voltam én már víz alatt 10 méterre, tengerszint felett 4100 méterre, másztam sziklát tériszonnyal, síeltem -12 fokban 50 km-es szélviharban egy méter látótávolsággal (ezen utóbbi körülmények egyszerre álltak fenn)…. most meg itt ez a túra.
Eleve sajnáltam, hogy el kell menni a teaültetvényekről, pláne annak tudatában, hogy a következő éjszakára még kijjebb kell mennem a civilizációból. És persze mint oly sok mindent Norbi ezt is nagyon precízen itthonról leszervezi, leelőlegezi, hogy még véletlen se lehessen helyben lemondani.
Periyarba mentünk a Thekkeday Nemzeti Parkaba. Gyakorlatilag a nemzeti park volt előbb, majd köré épült egy kis város, hisz azért mert elefántokat, tigriseket természetes környezetükben lehet megnézni sokan célba vették ezt a helyet. Ázsiában ilyenkor mi se természetesebb, mint az, hogy rekord reakcióidővel megjelenik A Hely körül az infrastruktúra. (Kambodzsában pl. van egy „WC város”. Erről röviden annyit, hogy Poipettől (Thai kambodzsai határtúl) bő 100 km-es út vezet Siem Riepig, addig a városig ahol Angkor található. De ott ez a szakasz, kb. 3 órás autózást jelent. Így valamelyik nyugatinak eszébe jutott, hogy középúton le kéne tenni egy WC-t. Valahogy megoldotta. Így a taxik, buszok megálltak. Aztán valaki a helyiek közül odament vizet árulni. Aztán más valaki csipszet vitt. Aztán jött a gyümölcsös is. Majd ajándékokat, zenéket és ki tudja miket kezdtek kínálni a térdüket összeszorító turistáknak, így a WC egy központtá nőtte ki magát.) De ez most nem az a fórum, vissza Indiába.
Annyira nem mondogattam volna le a túrát, de már egyre erősödött a megfázásom, így szívesebben betértem volna bármelyik ayurvédikus masszázs szalonba. De nem, hanem érkezésünket követő reggel elindultunk. Kivittek minket a parkba, megismertük azt a francia kislányt aki velünk jött és vártunk míg minden túrára készen áll. Ez idő alatt megjelent egy speciális mókus magasan egy sűrű lombkoronás fán. Megtudtuk, hogy az mozog ott, így egy állatot már láttunk. Elindultunk öten. Volt velünk egy túravezető és egy fegyveres ember. Ez valahol nagyon zavart, nem akartam egy fegyver közelébe lenni. Ugyanakkor azonnal eszembe jutott mikor Nepalban az ottani túravezetőnk a tigrisekkel szemben mindössze egy bottal volt felszerelve. Akkor meg az volt a bajom. ((O:
Elindultunk az erdőbe, láttunk szarvast, vad gyömbért meg olyan dolgokat amik egy biológust biztos lázba hoztak volna, de nekem majdnem olyan volt minden mint a Bakonyban. Épp egy fánál magyarázott valamit a vezetőnk mire megszólaltam, hogy milyen „érdekes” ahogy tele van pókokkal. Ő erre megfogott egyet (hasonló volt a mi kaszásunkhoz, de fekete volt, kisebb testtel és még vékonyabb, de hosszabb lábakkal) és odanyújtja, hogy megfoghatom. Kösz nem. Deee nyugodtan, nem bánt, ezt demonstrálva betette az ingébe, a nyakába… szorgalmaztam, hogy menjünk tovább. Aztán megérkeztünk az első pihenő állomásra és beültettek minket egy kis házba. Tipikus eset, hamarabb észreveszem a pókokat, mint a házat amibe vagyok. Kőrszerű kupolája volt, így minden „sarokban” függőt egy pók. De valami különleges típus, nagy volt, kékes mintával. Ezt – tanulván az előző esetből – már nem tettem szóvá. Ha ezek közül levesz egyet, elájulok. Így míg etettek minket banánkával ültem benn mint akinek bicska lóg a feje fölött majd az első adandó alkalommal kimentem. (Ha valakinek az érdeklődését felkeltettem kérem, NE KÜLDJÖN semmilyen képet még viccből SE, hogy „ilyen volt?”) Átkeltünk egy kis hajóval a tavon, és folytattuk az utunkat. Norbi okos volt, mert mikor elhaladtunk egy férfitenyérnyi pók mellett nem szólt. (Fura volt, mert szemüveg nélkül is bármikor észreveszem a pókokat, ez meg valahogy kimaradt látószögemből.) Ugyanakkor túravezetőnk figyelme nem lankadt így rögvest visszahívott és akkor arra akart rábeszélni, hogy fotózzam le. És még mindig nem értette, hogy „nem az a bajom, hogy bánt vagy nem bánt. És nekem itt kell egy éjszakát tölteni.” Ha tudta volna Norbi miket gondoltam róla….de nem tudta, mert azzal volt elfoglalva már egy jó ideje, hogy mennyire melege van.
Megérkeztünk a táborhelyre. Addigra már túltettem magam a nyolclábúkon. Mivel elefántok, meg mindenféle állat lehet ott, úgy nézett ki a hely, hogy egy nagy árkot ástak a sátrak köré, és a kis szigeten volt a mi és a túravezetőink sátra. Az árkon kívül pedig elefántnyomok. Na ez egy kicsit belelkesített, hogy talán látunk valamit később. Ekkor már kora délután volt. Pihentünk, kaptunk ebédet, (hármunkra asszem összesen 6 túravezető jutott) aztán kezdődött a következő túra. Mivel a legjobbat akartam kihozni ebből a programból úgy gondoltam ezen nem veszek részt. Persze se napló, se könyv nem volt nálam így csak bámultam a tavat magam előtt és halásztam a helyiekkel akik ott maradtak vacsorát főzni. Bár folyamatosan az orrom fújtam egy pillanatban megbántam, hogy nem mentem a többiekkel. Ezt megérezhette a kancsal pasi (aki egyébként nagyon rendes volt) és elvitt sétálni. Az a helyzet, hogy ott van egy nagy mesterséges tó. Annyira nagy, hogy mi is csak a térképről szembesültünk vele igazán, és olyan formája van mint egy túlbonyolított amőbának. A tó helyén régen fák voltak, amiket valamilyen szinten kivágtak, és ezt a részt töltötték fel vízzel. De sok fának csak a lombkoronáját vágták le, így a tó tele volt halott fatörzsekkel. Ettől elképesztően különleges atmoszférája volt a helynek. És mivel nem volt szabályos formája a tónak minden sarok után, azaz minden 20 méter után újabb és újabb látvány fogadott. Teljesen meg voltam babonázva. Egyébként már akkor is mikor csak ücsörögtem, de ahogy az ember elvitt sétálni még inkább. Még nagyobb vízfelületet, még több fatörzset láttam.
Ami érdekes, és ezt később tudtuk meg, hogy azok az emberek akik velünk voltak a táborban régen orvvadászok voltak. Viszont azért, hogy ezt a tevékenységet a kormány visszaszorítsa e módon adott munkát nekik, így legalább valami hasznosat csinálnak. Egyébként nagyon ismerték az erdőt, az állatokat és az összes létező növényt, és amit ilyen körülmények között lehetett azt mind megcsinálták nekünk. Finomak voltak az ételek, megmutatták a fűszereket, beszélgettek velünk amennyire tudtak. Szóval jó volt.
Hát állatokat alig láttunk. Én az elefántokat szerettem volna, de ők csak a hangjukat hallatták. Íme a statisztika:
Amiket láttunk:
- Két féle szarvas (sambar és barking deer)
- mókus magasan a fán (malabari)
- rengeteg pók
- vaddisznó messziről
- vadbivaly messziről
- szentjános bogarak
- fekete majmok (nilgiri langur)
- kormorán (kárókatona)
- És egyéb szép fehér madarak.
Láttunk még:
- Nagy hangyász süni tüskéje
- elefántkaki
- tigriskaki
- tigrisnyom
- elefántnyom
Amiket hallottunk:
- elefántok
- majmok
- ahogy a kísérőink este kártyáznak
- Norbi mesét hallott tőlem a szentjános bogarakról
- Edina pedig azt hallgatta Norbitól milyen kemény a föld amin fekszünk.
És ugye ez kevés, így a túravezetők meg mi mivel nálam volt a telefon, többször láttunk egy lógó fülű nyulat. Az én otthonmaradt kisállatomat.
Annak ellenére, hogy mivel a megfázástól csak az orrom fújtam, vártam, hogy visszaérjünk a civilizációba. És bármennyire is nehezen indult, jó volt, és jó emlék lett belőle. Ami megkeseríti egy kicsit a szokásos. Az, hogy mi maradt ki belőle. Pl. létezik Bamboo raftig, (ne arra a raftingra gondoljatok, csak egy kis bambusz hajós evezgetésre a halott fák között) amire oda bármikor visszamennék.
