Beültünk egy hadarós sofőrrel megáldott taxiba, aki végig nyomta angolul a sódert, és akit ennek ellenére még Norbi se értett. Az egyetlen adás, amit bizton vettünk, hogy fogalma se volt hová kell minket vinnie, pedig Mumbai egy elég központi részére foglaltunk szállást. Pár perc sétára voltunk a Victora terminustól, ami ha másról nem, hát onnan már biztosan híres, hogy eme pályaudvar a tíz helyszínnek az egyike volt ahol november végi terrortámadások folytak. (Bő két héttel kerültük el az eseményeket.)

Közvetlen Maduraiból jövet azt hittem már mindent láttam, mindent tapasztaltam, nincs az a káosz ami meglepne, már nem lesz mihez akklimatizálódni, nem érhet meglepetés és e tekintetben minden össze van rakva bennem. Aztán kiderült mégse. (Mindig van lejjebb…) Bombay egy újabb lépcsőfok. Ott (legalábbis amit én észleltem belőle) azt érzi az ember, hogy ez már a legutolsó, de már tanultam… ezt sose lehet kijelenteni.

Keveset láttunk a Mumbaiból. Ha valaki megnéz egy útikönyvet erről a városról, hihetetlen üzleti és koloniál stílusú negyedeket lát. Ami részben így is van. Ugyanakkor az indiai pénztelenség és azt gondolom az ebből (is) következő életmód nagyon rányomja a bélyegét a hely állapotára. Mindig arról álmodozom egy híres ódon helyen (pl. Petra, Angkor), hogy de jó lenne egy szemüveg, amit ha most feltennék, és abban néznék körül, elém vetítené, hogy milyen volt a hely fénykorában. Bombay számomra valami olyasmi volt mint egy lerobbant, elhanyagolt garzon. Borzalmas, de vannak benne lehetőségek. Annyira felvettem volna azt a varázsszemüveget, hisz a kosz és elhanyagoltság alatt, nagyon érdekes, egyedi és szép épületek voltak, és az egész város ha 70%-kal lenne jobb állapotban varázslatos lenne.

Ennek kicsit ellent mond, hogy a mumbai reptér kifutópályáitól pár méterre nyomortanyák vannak. Amint kiérünk a reptérről és a város felé vesszük az irányt, vagy lepillantunk a belvárosi vasútállomás egyik megállójára, szintén rengeteget látni belőlük. Folyamatosan kőből, fából, műanyagból, kartonból összetákolt lakhelyekkel találkozunk, amit rendszerint kék ponyva fed. Van olyan nyomornegyed, melyet kerületekre osztottak és több mint egy millió lakost számlál. Ezeken a helyeken pedig folyik az élet. Szemétdombok vannak, amiken kutyák és tehenek keresnek élelmet, az asszonyok főznek, esznek, beszélhetnek, öregek fehér ruhában sétálnak, a gyerekek pedig házról házra pattanva sárkányt eregetnek. Bombay lakossága a külvárosokkal együtt eléri a tízmilliót és nyomornegyedből pedig nem csak egy van, így a nagyvárosi lakosság bőven több mint 10%-a ilyen körülmények között él. Ami nem nyomornegyed, a legtöbb esetben az se mondható komfortosnak. Egyben a konyha, fürdőszoba, légkondi, nappali, háló, gyerekszoba, és ezen kis térben élnek a többtagú családok valami lepusztult vagy hosszú évek óta be nem fejezett épületben illetve otthonban. Hajnalban a repülőtérre menet tudtam némileg megfigyelni ezeket a lakásokat, mikor az egyetlen villanykörte fénye halványan bevilágította a szobákat.

Gyorsan elfoglaltuk a szállást és ahogy voltunk kimentük a városba. Megnéztük a Victoria terminust, beültünk a „kívül órás egyen taxiba” és elvitettük magunkat a Chowpattyra. Ez az a hely ahová munka és iskola után kimennek a családok lazítani, szórakozni. Lényegében a helyiek Városligete, azzal a különbséggel, hogy ott tenger, romos házak mögé bújó naplemente és nem pedig csónakázótó (helyett a beton) van. Árulnak mindenféle színes dolgot a lufiktól a szappanbuborék fújón keresztül a szélforgóig. Van sok étel, italos pult és rengeteg mozgó árus. Lehet a kisgyerekeknek zenélő autókázni és motorozni amit többnyire egy idősebb fickó tol és a nagyobbaknak pedig ott volt a vidámpark. A ringlispílek és körhinták úgy funkcionálnak, hogy egy-két srác hajtja őket. A leglátványosabb a mini óriáskerék volt, ami úgy működött, hogy oldalt állt két fiú, aki tekerte kézzel, de fizikailag az volt a „legegyszerűbb” illetve akkor lehetett gyorsítani a forgóhintán, ha valamelyikkőjük megragadta az egyik ülést, ami akkor épp a tetőn volt és azt lendülettel lehúzta. Eközben pedig különböző forgásokat és mutatványokat csinált, amin jókat szórakoztak az épp ringlispílen ülő gyerekek. No meg mi is. Ennek a helynek is hihetetlen atmoszférája volt. Nem volt szép. De sokkal jobban megragad bennem ilyen élmény és többet ad, mint bármelyik old goai keresztény templom. Szerintem ez az amikor meglátom és megtapasztalom a világot, az életet. Ennek a helynek pedig a maga nemében volt egy békebeli, nyugodt és kedves hangulata. Álltak sorban az ételes pultnál, piknikeztek, játszottak, fürödtek, beszélgettek, vizes ruhában rohangáltak… Mikor olvastam a terrortámadásról, hogy volt egy akció a Chowpatty környékén, minden egyes alkalommal át tudtam élni a hely ártatlan hangulatát és mindig az „óriás”kerék jutott eszembe, ahogyan forgatták a srácok és nevettek a gyerekek.

Szépen lassan visszasétáltunk egy darabot majd ismét beültünk egy „kívül órás egyen taxiba”. Elmentünk a szállásunkhoz, hogy találjunk egy jó kis éttermet. Indiában nagyon jó vegetáriánus kaják vannak, amit én elég lelkesen ki is használtam, de még az út elején kijelentettem, hogy Bombayban azért le fog csúszni egy búcsú tandoori csirke. Tényleg jók az itthoni indiai éttermek, de annyira finom és finoman fűszerezett, omlós tandoori csirkét Budapesten még sose tudtak produkálni mint Indiában vagy Nepálban. De hát nem találtunk a közelben éttermet, nem volt ajánlásunk, nem volt nálunk a Lonley Planet, így maradt az alaprecept, üljünk be oda ami tele van helyiekkel. (Vagy turistákkal.) Beültünk. Ez vega étterem volt nulla külföldivel. Ami vicces volt, hogy miután helyet foglaltunk, és ott ültünk mint alien-ek, nem sokkal később beült még egy alien. És gondolom a zárójelben ismertetett logikát követve még egy, és még egy majd hírtelen tele lett nem indiai emberrel. Új példa az önbeteljesítő jóslatra, szóval annyira nem tuti a recept. Ekkor egyébként már rég sötét volt, és azért nem volt kedvünk éttermet keresni, mert pillanatok alatt belefáradtunk a belvárosi utcai életbe. Ugyanis ott aztán tényleg beindult az élet. Rengeteg ember és jármű lepte el az utcákat. Alig tudtunk A pontból a B-be jutni. Alig bírtunk egymás mellett haladni. Nem túlzok, de koncert hangulat volt, pontosabban koncert mennyiségű, azaz tömöttségü ember volt az utcán. És a legtöbben a sötétben napszemüveget akartak nekünk eladni. Teljesen elvesztettük a fonalat, hogy mi az úttest és mi a járda. De az irányt tudtuk, így mikor lehetet rátapadtunk egy helyire és élve átjutottunk a járművek között. (A járművek ott pláne gyűjtőfogalom, mert ott a biciklitől a riksákon és állatokon át az autókig nagyon sokféle jár.)

Maduraiból szintén éjszakai vonattal mentünk Bangalorba, csupán azért, hogy onnan elrepüljünk Mumbaiba aztán következő nap haza. (Közvetlen Madurai-Mumbai járat akkor nem volt.)

Számba véve az összes Indiához kapcsolódó élményeinket ez volt az egyetlen olyan eset ahol pontosan indult egy állam által üzemeltetett eszköz. Igaz nem voltunk messze az indulási ponttól, de akkor is kellemes volt a meglepetés, és hogy ezt fokozzam reggel ¾-7re ért a célpontba azaz pontosan akkorra mikorra kellett.

A vonaton még néhány helyi javasolta, hogy ne menjünk taxival a reptérre, mert van nagyon jó piros Volvo buszuk, ami fél óránként jár arra és légkondicionált. A légkondicionált azt jelenti, hogy a kalauz (Indiában vagyunk) pulcsiban és kabátban dolgozik a buszon, a turista (pl. én) akiért pedig ez a hajcihő van, még rutinosan és a fagyokra felkészülten is kockára fagy.

Ilyen korán reggel még Indiában sincs túl nagy forgalom, így reggel nyolcra már a reptéren voltunk. De vajon mit lehet ott csinálni, fél álomban egy vonaton töltött éjszaka után az indulásig, esetünkben 11:20-ig? Semmit. Na ez az amire pl. Norbi képtelen. Így elment reggeli sütiért, KV-ért és praktikusan egy másik pultnál még azt infót is beszerezte, hogy a check in 9-kor kezdődig. Nekem a rövid utaknál tök mindegy szokott lenni, hogy egy bizonyos kapu melyik oldalán ücsörgök boarding-ing, de hát menjünk 9kor csekinelni, aztán ülni tovább a másik oldalon. Ettem sütit, kortyoltam kávét majd ledőltem a táskámra szunyókálni. A süti osztástól számítva nem egész fél óra múlva (8:30 körül) arra riadok, hogy Norbi áll fölöttem és követeli a repülőjegyeket…

A történet ott kezdődött, hogy miután megtudtuk a csekin pontos időpontját, Norbit bő negyed óra múlva valahogy mégis odaette a fene a pulthoz és mivel másik lányt látott mögötte, neki is odaszegezte a „mikor kezdődik…” kérdést, „hátha valami mást mond”. Mást mondott. A válasz konkrétan így hangzott: „Ilyen járat nincsen.” Ez volt az a mondat, ami Norbit – mintha rakétából lőtték volna – elindította felém jegyekért.

• Mint kiderült 8:20-kor már elkezdődött egy check-in Mumbai-ba, így odamentünk. Ott azt mondták, hogy nem vagyunk jó helyen, de elmondták, hogy lett volna egy mumbai járat 8:35-kor, de az nem indult el, így összevonták a miénkkel, így máshová kell állnunk. Azt nem tudták megmondani mikor indul a gépünk.
• Ekkor elkísértek állni abba a sorba ahol a kiírás szerint a Mali járatra lehetett csekkolni. (Elgondolkodtunk, mi lenne a jobb, tartani magunkat az eredeti célponthoz és Bombay-ba menni, vagy merő véletlen a budapesti indulás előtt egy nappal a Maldív szigetekről írni a sajnálkozó sms-t haza és a munkahelyre, hogy bocs de hát rossz gépre ültettek… és  Mumbai helyett a Maldívon landoltunk…)
• Itt megkérdeztük mikor indul a gép. Azt mondták 7-kor. Visszakérdeztünk, este 7kor? Nem reggel 7-kor. Ebben a pillanatban az összes óra ami a látószögünkben volt, és bangalorei idő szerint járt 9:40-et mutatott.
• Itt Norbi élelmességének köszönhetően sikerült bepattanni egy olyan ember elé aki magán kívül még vagy 15 társát akarta becsekkolni valami csoportos jeggyel valahova. Odaadtuk az ügyintéző lánynak a jegyünket aki nem tudott mit kezdeni vele, így néhány pulttal arrébb vitte egy kollégájához. Aki szintén nem tudott mit kezdeni vele (egyébként nem labdára nyomtattuk a jegyet egy teljesen átlagos e-ticket volt A4-es papíron), szóval ment a jegy kézről kézre, ugyanis ez a kolléga is tovább vitte, de már a supervisor-hoz. Ekkor kezdett olyan itt a piros hol a piros filingje lenni a dolognak. Ez idő alatt pedig az első ügyintéző elkezdte intézni a 15 ember jegyét aki elé bepattantunk és azóta ő visszapattant elénk..
• A supervisor eltűnt a jegyeinkkel, és percekig nem tudtuk hol van.
• Aztán megjelent a supervisor a jegyekkel, előkerült egy klaviatúra, pötyögött valamit és szó nélkül odaadta a másik embernek aki a második volt a sorban azaz aki eredetileg adta neki.
• Innen pedig, akkor mikor a lány a 15-ös csoport felénél tartott, visszakerült hozzá szintén szó nélkül a jegyünk. Elkérte az útlevelünket, a 15-ös csoportot befejezte, elengedte és megkérdezte hol a repülőjegyünk.
• Sehol nincs. Norbi rohan 15 embert csekkoltató srác után, és némi túrást követően előkerült a jegyünk a pasi kupacából.
• A poggyászunkra rákerült a BOM matrica. Legalább azok a megfelelő reptérre érkeznek.
• És a mi beszállókártyáinkra is Bombay került.

Egészen attól a pillanattól, hogy elindult a jegyünk a maga útján kézről kézre, a mai napig, meggyőződésem, ha Norbi a fenekén marad és nem kérdez meg mindent x alkalommal, akkor csak simán beálltunk volna a sorba kilenckor és a nagykönyv szerint történik minden. Persze akkor többet unatkoztunk volna, és nem lenne miről írni.

Bangalor arról híres, hogy jó néhány éve az indiai és lassan a világ egyik legnagyobb üzleti, azon belül is informatikai központja. Mivel a munkaerő itt olcsóbb, mint sok más helyen, az informatikai munkákat leginkább az USA-ból ide szervezik. A városból nagyon keveset láttam, de ami érdekes volt, hogy egy nem túl nagy, de szép reptere volt, ellenben a több évtizede turistaparadicsom goai reptérrel, aminek a kifutópályája mellett még madárijesztők vannak. És mondanom se kell, hogy a bagalorei terminálban volt legmagasabb az egy négyzetméterre jutó laptopok aránya. Azt hiszem, itt nem választották külön a nőket és a férfiakat a kézipoggyász ellenőrzésnél, így végre bejutottunk a bizonyos kapun túlra ülni. És közben sétálni, nézni a kirakatokat, no meg a járattáblákat.

• Ezeken a bizonyos járattáblákon 10 perces tologatásokkal kiírták, hogy a gépünk végül 11:45-kor indul. (11:20 helyett) A szokásos késés. Majdnem mindegy… de azért már átsétálunk a kapunkhoz.
• 11:45-kor nem indultunk, olyannyira nem, hogy még mindig a kapunál ücsörögtünk, és még fel se merült, hogy el kéne kezdeni a beszállást, és már a kiírásokat se módosították.
• 12:00-kor elkezdődik a boarding.
• Szokásos fél óra alatt mindenki összeszedi magát, elpakol, leül, bezáródik a csomagtartó, a sztyuik meggyőznek mindenkit, hogy semmilyen táska ne maradjon elöl, ezt követően megint mozgolódás, megint pakolás, megint bezárás, még ezt követően a táskában maradt repüléshez elengedhetetlen cuccost kiszedik a csomagtartóból, sztyui ismét ellenőrzi, hogy jól be van csukva a csomagtartó, majd mindenki bekapcsolja a biztonsági övet, ezt leellenőrzik és elindulunk.
• A gép kitolat néhány métert, kanyarodik egy kicsit, még nem ér ki a kifutópályához, majd megáll.
• Állunk, állunk.
• Pár perc után bejelentkezik a pilóta és némi körítéssel feltesz egy kérdést nekünk, utasoknak melynek a lényege, hogy van e orvos a fedélzeten? Ha igen, számítanak rá a pilótafülkében.
• Semmi mozgás nincs az utasok között, így 5 perc várakozás után a gép visszatolat. Nem hiszem el!!!!
• Nem történik semmi.
• Pilóta bemondja, hogy valaki rosszul lett, és mivel orvos nincs a fedélzeten, meg kell várni egyet de már megrendelték.
• Nagyon sokat vártunk a dokira, aki megérkezését követően pillanatok alatt kijelentette, hogy a bácsinak valami vese baja van és aggodalmát fejezte ki a repülést illetően.
• Jött az ötlet, hogy a bácsi szálljon le. De a bácsi nem akart leszállni.
• Később felröppent a hír, hogy lehet, hogy törlik ezt a járatot is, azaz most biztos, hogy nem indulunk.
• Erre lett egy kis forrongás a gépen, ugyanis abban az országban sokan egy év alatt se keresnek annyit, amennyi egy két órás repülés ára, így leginkább felsőbb kasztosok és üzletemberek voltak a gépen, akik így is tárgyalásokat vagy időpontokat késtek le. Illetve ne feledjük azt se, hogy az utasok fele eredetileg a 8:35-ös járatra vette a jegyét, így kb. reggel 7-től, illetve az egyik bácsi arról panaszkodott, hogy 6-tól dekkolt a reptéren, és ekkor már egy órát írtunk.
• A végén aláírattak egy papírt a bácsival, hogy saját akaratára és felelősségére vállalja az utat.
• Ismét kitolattunk, ekkor már fél kettőnél járt az óra mutatója. De innen már simán eljutottunk Mumbai-ba.

Most egy iszonyat bénázást írtam le, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem ez a jellemző. Tulajdonképpen teljesen kedvesen és normálisan bánnak az emberekkel.

Aztán megérkezett Madurai. Én olyan káoszt esküszöm sosem láttam. Azt gondoltam ennél már nincs lejjebb, nincs tömöttem, nincs zajosabb, nincs koszosabb. (Pedig mindig van…) Nem helyeztem az előző levélben elég hangsúlyt arra, hogy a nemzeti park nagyon nyugodt volt. Olyan messze és olyan szigetelt volt mindenhol, hogy még a víz sem hozta el motorizáció zajait. A legmodernebb dolog, ami megtörte a néha a csendet mikor egy ember a kis bambuszhajón elevezett a táborunk mellett. Tipikusan az a hely, ahol egy városi ember megérzi mennyire idegen számára a természet. Innen hirtelen beérkezni Maduraiba akkora amplitúdójú mozgás amit szerintem nem tud az ember agya pillanatok alatt feldolgozni. Így megalkottam a tervet, hogy városban lévő mozgásom ki fog merülni a szálloda – taxi – templom – taxi – szálloda útvonalban. És ahogy a taxink elhajtott és integetett nekünk a srác úgy éreztem egyedül hagyott minket a Marson. Bementünk. Hajam ugye csimbókokban, fújom az orrom, alig láttam, ugyanis rég feladtam, hogy tisztára töröljem a szintén olajos szemüvegem, ami folyamatosan csúszott le az orromról és 20 másodpercenként tologattam vissza. Így állok a recepciónál mikor a fickó közli, nincs foglalásunk, és biztos összekevertük a szállodákat. Ilyen Norbinál nem fordulhat elő, így elindult a veszekedés, meg nincs hely, ami van sokkal drágább, sokkal rosszabb kategória, megnézettük a rendszerbe, a papírokon, nálunk mindenről volt igazolás csak erről nem, majd több mint negyed óra után egy fickó előhalász valamit és megtalálta a nevünket. Igaz azon a papíron francia állampolgárként szerepeltünk, de kis ügyekkel már nem akartunk foglalkozni.

Felmentünk, lezuhanyoztam hideg vízbe (meleg csak reggel volt), megmostam a hajam, egész jól összeszedtem magam, közben besötétedett, és gyakorlatilag tele mosollyal érkeztem meg a szálló tetejére az étterembe.

És most egy kis kitérő. Miért is jöttünk Maduraiba? Mikor terveztük az utat kb. 4 hetes programot állítottunk össze és ebből szépen lassan kiejttetünk ezt azt. Egyik ilyen dolog volt Hampi volt, egy híres romváros. Helyette lett Madurai. Ez Norbi döntése volt, és azért döntött így mert, itt található a Meenakshi Amman templom, ami nem csak azért érdekes, mert tipikus dél-indiai színes történetekkel teli templom együttes, hanem, mert máig egy híres zarándokhely és itt még él a vallás, és úgy gyakorolják ahogy több száz éve. E tekintetben maximálisan egyet értek vele, és mai napig kitartok a mellett, hogy jó döntés volt. Eddigi utazások során több hely, vagy épület nagyon tetszett, de mindig azok a dolgok voltak ránk igazán nagy hatással ahol valami esemény történt. Valami olyan, ami teljesen eltér attól amit megszoktunk, azaz teljesen kiesik a mi kultúránkból. Ezen felül – és ez nagyképűen fog hangzani – de „sajnos” mi már láttuk Angkort, (és én még Borobudurt is ide sorolom) melyek nem feltétlen a szó fizikai értelmében, olyan gigantikus építmények, melyek lecsökkentik azon „romok” számát amik igazán lázba tudnak hozni minket.

Felértünk az említett „rooftop” étterembe. Norbi leült, én nem bírtam megmaradni egy helyben, körberohantam a tetőteret és érdeklődve (nem véletlenül nem a gyönyörködve szót használtam) néztem körbe. Pillanatokon belül mellém állt az étteremvezető – aki még egy órája arról győzködött, hogy eltévesztettük a házszámot – mosolyog és elkezd nekem mesélni: „Hát ez a mi városunk, szállodánk és éttermünk. Ott a reptér, vonat és buszpályaudvar, és a szálló fényeit mivel ez a legmagasabb épület mindenhonnan látni lehet.” Ekkor megszólalt a müezzin. „Továbbá az Istenek is szeretnek minket és három világvallás által védve vagyunk.” Mutat a következő utcára, hogy itt a keresztény templom a másik sarkon az iszlám és ott messzebb a hindu. Hát igen, a hindu most nem annyira látszik az állványok miatt, mert 12 évben egyszer renoválják és ezek a munkák épp nyáron kezdődtek….” Mi van???????? Nézek Norbira, mint egy felmentő seregre, hogy fordítson nekem mert nem értek semmit. Biológiailag az játszódott le, hogy a fülembe bement a hang, végigment a hallójáratokon és az összes folyosón, majd döngetett az információ agyamba vezető utolsó kapun, az nagy nehezen kinyílt, és csak ott álltak és bámultak a lusta kis neuronok akik nem akarták bevinni az infót az agyamba. De idővel felfogtam. Hát így jártunk. Ezt megemészteni legalább fél óra volt. Pláne, hogy még Munnárban együtt vacsiztunk az egyik este Hollandokkal. Ők akkor már látták ezt a templomot és nagyon jókat meséltek. Volt a beautiful, great, huge, ernomous, wonderful, gyakorlatilag az összes csodára utaló jelzővel ihlették a helyet, de azt miért nem mondták, hogy állványok mögé van rejtve!!!!????? Ami még a pozitív hozzáállásomat bizonyítja, hogy mivel ez a komplexum úgy néz ki, hogy 12 gopuram veszi körül azaz ezek a gopuramok a díszes tornyok, azt gondoltam hátha egyenként renoválják őket, de nem. Egyszerre volt az összes betakarva. Kivéve egyet, belül a legkisebbet.

Ennek következtében következő nap nem rontottunk ki a szállodából azonnal templomot nézni és pihengettünk. Majd Norbi előszedi a Lonley Planetet és szembesültünk a nyitva tartással, így mégis csak rohantunk a templomba. Átküzdöttük magunkat a belépési procedúrán, az árusokon, eleget tettünk kb. 3 helyi család kívánságának és lefotózkodtunk velünk.

A templomban az nap a hinduknak egy speciális dashan ünnep volt, így hihetetlen dolgokat láttunk. Pl. még a templom előtt állt egy sor, valami áldásra várva, majd néha megjelent egy ember aki egy erre a célra szentesített helyen kókuszt tört. Láttunk embereket szép ruhában, leborotvált és sárgára festett fejjel, vagy a homlokukon fehér krétapor szerű festékkel. A templom belülről nem volt klasszikusan szép, de ennek ellenére az egyik legérdekesebb hely volt ahol valaha jártam. Mikor beléptünk egy szentélyt láttunk meg először, amire fentről megvilágított a napfény. Olyan volt mint mikor Indiana Jones rátalál a frigyládára. Közben minden apró helyen történt valami kis szertartás. Földre hasaltak és imádkoztak, máshol ültek a kövön és kis virágos szentélyeket rajzoltak a földre, melyre gyertyát tettek, valahol szentelt víz, valahol fehér porral kenték be magukat, égettek gyertyákat hasonlóan mint ahogy a keresztény templomokban láttuk. Tényleg hihetetlen volt, és nagyon nagy élmény, így azt mondtuk állvány, nem állvány, megérte ennyit utazni. Még a náthám is elállt arra a délutánra.

Gyakorlatilag mindent elfelejtettem, ami eddig bajom volt, így kitaláltam, hogy én tudok tájékozódni és sétáljunk haza. Hazasétáltunk. Sőt délután még egyszer kimentünk a városba. E két alkalommal rengeteg dolgot láttunk. Ahogy árulnak, vasalnak, és végigettünk mindent amiről úgy ítéltük meg, hogy esélyes lesz túlélni.

Mindennek ellenére ez a program volt az amiből a lehető legkevesebbet hoztuk ki. Részben ott volt a nátha, részben fáradtak és telítettek voltunk, túl nyugodt helyről estünk át ebbe zsúfolt városba, jól esett volna egy kis pihenés semmit tevés. Illetve több idő, míg akklimatizálódunk az új körülményekhez. Itthon tudtuk meg, hogy délután fáklyákkal vannak kivilágítva a templom belső folyosói és utólag nagyon sajnáltuk, hogy délután a második nyitvatartásra nem mentünk vissza. De ennek ellenére különleges élményben volt részünk.

Eleve sajnáltam, hogy el kell menni a teaültetvényekről, pláne annak tudatában, hogy a következő éjszakára még kijjebb kell mennem a civilizációból. És persze mint oly sok mindent Norbi ezt is nagyon precízen itthonról leszervezi, leelőlegezi, hogy még véletlen se lehessen helyben lemondani.

Periyarba mentünk a Thekkeday Nemzeti Parkaba. Gyakorlatilag a nemzeti park volt előbb, majd köré épült egy kis város, hisz azért mert elefántokat, tigriseket természetes környezetükben lehet megnézni sokan célba vették ezt a helyet. Ázsiában ilyenkor mi se természetesebb, mint az, hogy rekord reakcióidővel megjelenik A Hely körül az infrastruktúra. (Kambodzsában pl. van egy „WC város”. Erről röviden annyit, hogy Poipettől (Thai kambodzsai határtúl) bő 100 km-es út vezet Siem Riepig, addig a városig ahol Angkor található. De ott ez a szakasz, kb. 3 órás autózást jelent. Így valamelyik nyugatinak eszébe jutott, hogy középúton le kéne tenni egy WC-t. Valahogy megoldotta. Így a taxik, buszok megálltak. Aztán valaki a helyiek közül odament vizet árulni. Aztán más valaki csipszet vitt. Aztán jött a gyümölcsös is. Majd ajándékokat, zenéket és ki tudja miket kezdtek kínálni a térdüket összeszorító turistáknak, így a WC egy központtá nőtte ki magát.) De ez most nem az a fórum, vissza Indiába.

Annyira nem mondogattam volna le a túrát, de már egyre erősödött a megfázásom, így szívesebben betértem volna bármelyik ayurvédikus masszázs szalonba. De nem, hanem érkezésünket követő reggel elindultunk. Kivittek minket a parkba, megismertük azt a francia kislányt aki velünk jött és vártunk míg minden túrára készen áll. Ez idő alatt megjelent egy speciális mókus magasan egy sűrű lombkoronás fán. Megtudtuk, hogy az mozog ott, így egy állatot már láttunk. Elindultunk öten. Volt velünk egy túravezető és egy fegyveres ember. Ez valahol nagyon zavart, nem akartam egy fegyver közelébe lenni. Ugyanakkor azonnal eszembe jutott mikor Nepalban az ottani túravezetőnk a tigrisekkel szemben mindössze egy bottal volt felszerelve. Akkor meg az volt a bajom. ((O:

Elindultunk az erdőbe, láttunk szarvast, vad gyömbért meg olyan dolgokat amik egy biológust biztos lázba hoztak volna, de nekem majdnem olyan volt minden mint a Bakonyban. Épp egy fánál magyarázott valamit a vezetőnk mire megszólaltam, hogy milyen „érdekes” ahogy tele van pókokkal. Ő erre megfogott egyet (hasonló volt a mi kaszásunkhoz, de fekete volt, kisebb testtel és még vékonyabb, de hosszabb lábakkal) és odanyújtja, hogy megfoghatom. Kösz nem. Deee nyugodtan, nem bánt, ezt demonstrálva betette az ingébe, a nyakába… szorgalmaztam, hogy menjünk tovább. Aztán megérkeztünk az első pihenő állomásra és beültettek minket egy kis házba. Tipikus eset, hamarabb észreveszem a pókokat, mint a házat amibe vagyok. Kőrszerű kupolája volt, így minden „sarokban” függőt egy pók. De valami különleges típus, nagy volt, kékes mintával. Ezt – tanulván az előző esetből – már nem tettem szóvá. Ha ezek közül levesz egyet, elájulok. Így míg etettek minket banánkával ültem benn mint akinek bicska lóg a feje fölött majd az első adandó alkalommal kimentem. (Ha valakinek az érdeklődését felkeltettem kérem, NE KÜLDJÖN semmilyen képet még viccből SE, hogy „ilyen volt?”) Átkeltünk egy kis hajóval a tavon, és folytattuk az utunkat. Norbi okos volt, mert mikor elhaladtunk egy férfitenyérnyi pók mellett nem szólt. (Fura volt, mert szemüveg nélkül is bármikor észreveszem a pókokat, ez meg valahogy kimaradt látószögemből.) Ugyanakkor túravezetőnk figyelme nem lankadt így rögvest visszahívott és akkor arra akart rábeszélni, hogy fotózzam le. És még mindig nem értette, hogy „nem az a bajom, hogy bánt vagy nem bánt. És nekem itt kell egy éjszakát tölteni.” Ha tudta volna Norbi miket gondoltam róla….de nem tudta, mert azzal volt elfoglalva már egy jó ideje, hogy mennyire melege van.

Megérkeztünk a táborhelyre. Addigra már túltettem magam a nyolclábúkon. Mivel elefántok, meg mindenféle állat lehet ott, úgy nézett ki a hely, hogy egy nagy árkot ástak a sátrak köré, és a kis szigeten volt a mi és a túravezetőink sátra. Az árkon kívül pedig elefántnyomok. Na ez egy kicsit belelkesített, hogy talán látunk valamit később. Ekkor már kora délután volt. Pihentünk, kaptunk ebédet, (hármunkra asszem összesen 6 túravezető jutott) aztán kezdődött a következő túra. Mivel a legjobbat akartam kihozni ebből a programból úgy gondoltam ezen nem veszek részt. Persze se napló, se könyv nem volt nálam így csak bámultam a tavat magam előtt és halásztam a helyiekkel akik ott maradtak vacsorát főzni. Bár folyamatosan az orrom fújtam egy pillanatban megbántam, hogy nem mentem a többiekkel. Ezt megérezhette a kancsal pasi (aki egyébként nagyon rendes volt) és elvitt sétálni. Az a helyzet, hogy ott van egy nagy mesterséges tó. Annyira nagy, hogy mi is csak a térképről szembesültünk vele igazán, és olyan formája van mint egy túlbonyolított amőbának. A tó helyén régen fák voltak, amiket valamilyen szinten kivágtak, és ezt a részt töltötték fel vízzel. De sok fának csak a lombkoronáját vágták le, így a tó tele volt halott fatörzsekkel. Ettől elképesztően különleges atmoszférája volt a helynek. És mivel nem volt szabályos formája a tónak minden sarok után, azaz minden 20 méter után újabb és újabb látvány fogadott. Teljesen meg voltam babonázva. Egyébként már akkor is mikor csak ücsörögtem, de ahogy az ember elvitt sétálni még inkább. Még nagyobb vízfelületet, még több fatörzset láttam.

Ami érdekes, és ezt később tudtuk meg, hogy azok az emberek akik velünk voltak a táborban régen orvvadászok voltak. Viszont azért, hogy ezt a tevékenységet a kormány visszaszorítsa e módon adott munkát nekik, így legalább valami hasznosat csinálnak. Egyébként nagyon ismerték az erdőt, az állatokat és az összes létező növényt, és amit ilyen körülmények között lehetett azt mind megcsinálták nekünk. Finomak voltak az ételek, megmutatták a fűszereket, beszélgettek velünk amennyire tudtak. Szóval jó volt.

Hát állatokat alig láttunk. Én az elefántokat szerettem volna, de ők csak a hangjukat hallatták. Íme a statisztika:

Amiket láttunk:

• Két féle szarvas (sambar és barking deer)
• mókus magasan a fán (malabari)
• rengeteg pók
• vaddisznó messziről
• vadbivaly messziről
• szentjános bogarak
• fekete majmok (nilgiri langur)
• kormorán (kárókatona)
• És egyéb szép fehér madarak.

Láttunk még:

• Nagy hangyász süni tüskéje
• elefántkaki
• tigriskaki
• tigrisnyom
• elefántnyom

Amiket hallottunk:

• elefántok
• majmok
• ahogy a kísérőink este kártyáznak
• Norbi mesét hallott tőlem a szentjános bogarakról
• Edina pedig azt hallgatta Norbitól milyen kemény a föld amin fekszünk.

És ugye ez kevés, így a túravezetők meg mi mivel nálam volt a telefon, többször láttunk egy lógó fülű nyulat. Az én otthonmaradt kisállatomat.

Annak ellenére, hogy mivel a megfázástól csak az orrom fújtam, vártam, hogy visszaérjünk a civilizációba. És bármennyire is nehezen indult, jó volt, és jó emlék lett belőle. Ami megkeseríti egy kicsit a szokásos. Az, hogy mi maradt ki belőle. Pl. létezik Bamboo raftig, (ne arra a raftingra gondoljatok, csak egy kis bambusz hajós evezgetésre a halott fák között) amire oda bármikor visszamennék.

Az előző hét levélből kiderült, hogy mi is sokat, autóztunk, vonatoztunk és repülőztünk, így nekünk is megadatott néhány „tranzit élmény”az út alatt.

1:

Goából Kochiba (Kerala államba) vonattal mentünk. Az éjszakai vonatozástól még egyszer se estem akkora eufóriába mint pl. a houseboatolástól, de nem is idegenkedtem. És ha már az ember a vonaton éjszakázik, akkor nézze ennek az érdekes oldalát és vegye észre mi zajlik körülötte. Milyen környéken megy végig, ott hogyan élnek, kikkel utazik együtt. És a maga nemében hangulatos arra ébredni, ahogy egy férfiember végigmegy a folyósón és közben úgy, ahogy eddig csak olvastam, most hallom is, ahogy énekli, hogy koffiii…koffiii… koffiii, a következő körben pedig, hogy csáááj, csáááj, csááj. Majd mikor megállítjuk egy olyan tartályból melyet csak könyvben láttam kiméri a helyi meleg masala teát. Persze a könyvek romantikusan összetörhető cserép bögréket említenek, de mi már csak a modernizált papír poharakkal találkoztunk. Ennek ellenére erre a mai napig nagyon szívesen gondolok vissza. Na de idáig el is kell jutni valahogy…

Goa Palolem beach-től kb. 2 órát autóztunk Old Goaba. Ott megnéztük a látnivalókat, ücsörögtünk a relatív hűs keresztény templomokban, ittunk kókuszt, elvitettük magunkat hindu templomba, étterembe vacsizni, de bármennyire is akartuk nem tudtuk tovább húzni az időt, így 18:30-kor a taxis könyörtelenül kitett minket a margaói pályaudvaron. A vonat a pedig elvileg 20:40-kor indult, de mindegy gondoltuk, csak kibírjuk valahogy ezt a két órát. Norbi azonnal hasznosította magát és felment a jegypénztárba ellenőriztetni a helyünket, én addig leültem a peronhoz a csomagokkal. A párhuzamos események úgy zajlottak, hogy mögém ült két helyi srác, Norbi eközben pedig kiderítette, hogy a helyünk ugyan megvan, de a vonatunk egy órát késik. Mire visszaért ezzel a hírrel velem már elkezdtek ismerkedni a fiatalok, amitől hirtelen nem lett boldogabb, (én viszont kezdtem feldobódni) de idővel Ő is bekapcsolódott a társalgásba. Itt is túlestünk a szokásos ki honnan jött mit csinál sorozaton, meséltem, hogy egy éve láttuk a Taj Mahalt, amit Ők még nem, ennek kapcsán megnéztük a képeket a telefonomban, bizonytalanul ugyan, de felismerték az állatomat is, stb.. De mivel mi kíváncsiak voltunk rájuk és ők pedig ránk, gyakorlatilag a várakozási időt szinte végig beszélgettük.

Mielőtt a helyi kis bolt bezárt volna, gondoltam gyorsan veszek az útra még valami kis kekszet, így megkértem egyiküket segítsen kiválasztani melyik a legfinomabb. A mikrobiológus jött velem, megmutatta mit szeret, melyik cégnél dolgozott, és mikor fizettünk a pultnál a süti ára hirtelen a harmadára esett vissza. Az eladó srác közölte, hogy ez az ár csak nekem van, és zárási ár. Tudtam én, hogy egy helyivel kell vásárolni…

A másik fickó egyébként informatikus volt és azt tervezi, hogy mint oly sokan akiknek ott van erre pénzük, Londonban fogja folytatni tanulmányait. Aztán mikor éreztem, hogy nem lelkesednek annyira a Diwali-ért mint én, kiderült, hogy nem hinduk, hanem a kb. 15% muzulmán népességbe tartoznak. Ők keralaiak – ezért is vártunk ugyanarra a vonatra – és Goára csak bulizni mentek el.

E gondolatmenet kapcsán kezdődött el egy érdekes beszélgetés. A mikrobiológusnak felesége volt aki otthon maradt, az informatikusnak pedig barátnője aki szintén otthonmaradt. Ez utóbbinak a tradicionális oka az volt, hogy nem házasodtak össze, így addig a szülők sehová se engedik el a lányt vele, de ez láthatóan annyira nem rendítette meg. Én viszont azt gondoltam, hogy akkor gyorsan feleségül veszi, így már együtt mehetnek Angliába. Erre azt mondta, hogy nem, csak akkor lesz esküvő, ha hazajön. A beszélgetés alatt kiderült, hogy nem szerelmes a barátnőjébe, sőt még azt se mondhatni, hogy különösebben kedvelné. De ellenállás nélkül elfogadja, hogy ez a tradíció és ha ezt így választották ki a szülők akkor ez így is lesz, és szó nélkül ugyanúgy betartja és ugyanúgy áll a dologhoz mint pl. a Ramadamhoz. „Nem jó egész nap éhezni, de megszoktam.” Haza fog jönni és rendre el fogja venni azt a kislányt és nem pedig mást. Olyan érdekes volt, hogy maga a hír nem volt új, hisz tudtam, hogy lényegében így házasodnak Indiában, sőt a kasztoknak még az egymáshoz fűződő viszonyaik is szabályozva vannak, így párválasztás tekintetében még a saját várnájukat (kasztjukat) se nagyon léphetik át. Mégis, mikor erről beszélt némileg meglepett a dolog. Teljesen más az, hogy hallom és tudom, hogy valahol a nagyvilágban ez így működik, és azt is tudom, hogy most épp a nagyvilág egy ilyen pontján ülök, de mégis mikor egy ebben élő ember, aki pár centire van tőlem ezt meséli mint saját életének egy részletét, szinte újdonságként hatott rám. Még próbáltam enyhíteni a dolgon, hogy úgy tudom a szabályok már lazulnak és igenis már nyomokban létezik az, hogy az emberek saját maguk válasszák a párjaikat, majd kacsintva hozzátettem, hogy tulajdonképpen Bollywood is ilyen történetekből él. Ő teljesen ellenállt. Szerinte a szerelmi házasság Indiában csupán a véletlen és a jószerencse műve, de messze nem ez az elsődleges és meghatározó. Majd nevetve hozzátette, hogy Bollywoodnak semmi köze a valósághoz. Gyanítom nem volt célja, hogy félrevezessen, viszont azt gondolom, hogy abból adódóan, hogy nagy az ország, sok a kaszt, sok a vallás, és mégiscsak több mint 1 milliárd ember él ott, nem lehet mindenkire ráhúzni ezt a sapkát. Aztán egy óra múlva a másik srác elővette a mobilját és megmutatta nekem a fotóit. Láttam a házat ahol élnek, a szülőket, az apuka kisboltját és az esküvői képet a párról. Ez utóbbira szóvá tettem, hogy nem értem, hogy pár órája ismerjük egymást, ezalatt ő kedves volt, mosolygott végig, jókat nevettünk, de azon a képen olyanok, mint akik temetésen vannak. (Ez utóbbi gondolatot finomabban tálaltam.) Ő erre csak annyit mondott, hogy szereti a feleségét. Na erre ugrottam az informatikus felé, hogy HOPP HOPP!!!! nézd Ő szereti, Te meg azt mondod nekem, hogy nem szeretetből köttetnek a házasságok. Erre ő ugyanezzel a hévvel vissza, és elpletykálta, hogy igen könnyű ezt mondani, de arról nem mesél milyen problémák voltak. Mint pl. a lány nem akart vele találkozni, megszökött otthonról, ezt követően családja verte az arát, hogy „szeresse” a férjét. Meg még mondott egy pár dolgot, de azt már nem értettem pontosan.

Az időben ugrom pár órát és ott tartunk, hogy kiírták, hogy a vonat tizenegy után érkezik meg. Ekkor már nagyon álmos voltam, így néha elmentem bámészkodni egy kört a már unalomig ismert pályaudvaron. Ezzel nem voltam egyedül kis társaságunkban, így egy ilyen alkalommal egy tábla előtt egymás mellé kerültünk az Informatikussal. Ő ekkor úgy gondolta, hogy beavat az indiai vasútrendszer rejtelmeibe, de megmentésemre ezt félbeszakítva megjelent a másik oldalamon egy helyi bácsi és hozzánk szólt. Ekkor mindhárman elmondtuk egymásnak, hogy ki mivel foglalkozik, honnan jön és hova tart, Ő mesélt arról, hogy egy alkalommal Rajasthanból (észak) lemotorozott Keralába (dél) ami ha jól emlékszem a visszaúttal együtt – ami már részben vonattal volt – 5 hétig tartott. Ő jógával foglalkozik az Ashapura Asharm-ban, de valami olyannal ami a szórólap szerint mindenre gyógyír. A pszichikai problémáktól kezdve a rákon át egészen az asztmáig mindent felsorolt. Egy kicsit sokat is. Ennél a sapkás bácsinál van ayurveda, reiki, csakra balancing, aromaterápia, meg egy csomó minden, amit szerintem semmilyen nyelven nem értek. Óhatatlanul eszembe jutott az egyik kedves doktorbácsi intése, akihez egy darabig jártam: „Edina, ha valamelyik orvos azt mondja magának mindent tud gyógyítani, az hazudik. Ha idejön hozzám és elpanaszolja, hogy fáj a torka, és én benézek, csak azt higgye el nekem, hogy az az orvos, akinek a telefonszámát felírom, tud segíteni.” Ezen kívül van még egy kis műhelyük ahol festeni tanulnak a diákok. Beszélgettünk, majd egyszer csak egy pokróc mellett guggolva találom magunkat és oldalról annyit látok, hogy Norbi a könyvéből nagyon szúrós tekintettel néz felénk. (És később közölte, hogy minden örültet összeszedek.) Az indiaiaknak (és ezt láttam szállóba, hajón, taxisnál) van egy olyan szokásuk, hogy egy kvázi emlékkönyvet vezetnek, amit az utolsó napon odaadnak a vendégeknek, hogy írjanak bele valamit. A vendégeknek pedig van egy olyan szokásuk, hogy megkapva az emlékkönyvet, áradoznak sorokon át, hogy fel lett nyitva a szemük, ilyen szépet még nem láttak, olyan jót még nem ettek, stb. A bácsinak volt egy szóróanyaga az ashramról, de azt hiszem egy újon dolgozott, meg arra volt kíváncsi, hogy ami van az jó e, és milyenek benne a szövegek. Illetve szerintünk melyik az a jó történet amit beletehet a következőbe. Volt nála négy egyforma ütött kopott piros emlékkönyv, könyvjelzőkkel megjelölve a potenciális írásokat. Ami érdekes volt: Nagyon szépen beszélt angolul (többnyire még én is megértettem), de úgy csinálta meg a szóróanyagot, hogy szavanként bepötyögte a gépbe, úgy, hogy nem tudta mit ír. Jól beszélt, de az írott szöveget már nem értette. Azt nem mertem mondani, hogy gyanús, hogy ennyi mindenhez ért, de elmondtam, hogy nem elég a mail cím, mindenképp legyen honlap és kiválasztottam vagy javítgattam néhány irományt. Az a helyzet, hogy ilyenkor az emberek szerintem olyan dolgokat írnak, amik igazak, és ők biztos úgy élték meg, ahogy azt megfogalmazták, de kívülállóként hihetetlen ömlengésnek tűnik az egész. Általában valami olyasmi a történet, hogy valaki ajánlotta, vagy véletlen talált rá az életének egy nagyon rossz periódusában, és ott volt speciális étrend, jóga, beszélgetés, és minden megváltozott, meggyógyult vagy megnyugodott és a végén jó lett. Bár vevő vagyok ezekre a lelki dolgokra, és tudom, hogy ez létezik, de egy olyan mondatra, hogy ki lett mosva belőlem az összes negatív energia, szívem szerint bárhonnan elmenekülnék. Ugyanakkor ott minden annyira más, mint amit itt Európában megszoktunk (ezért is „járunk” Ázsiába), hogy tulajdonképpen simán el tudom képzelni, hogy egy ilyen élmény gyógyít és változtat az emberen. Ha már a jógában és az ayurvédában nem hiszünk, akkor a drasztikus környezetváltozás tényleg képes sok rossz dolog helyét elfoglalni, ezáltal kiölni az ember agyából. Aztán megnéztem a képeket, amitől egy kicsit féltem, hogy rám akarja sózni, de nem. Tulajdonképpen mondott érdekes dolgokat, és annak ellenére, hogy az én kulturális beállítottságom szerint hihetetlen a szórólapja, úgy gondolom, valamit mégis tudhat a bácsi.

Ha valaki arra jár, ugorjon be hozzá! Mr. Chauan a neve. Címe: Ashapura Asharm, Ranakpur road, kot-Ballyan Village, district Pali, Rajasthan.

Egyébként a vonat 20:40 helyett 00:15-kor gördült ki az állomásról és aznap 15:30-kor szálltunk ki a célállomáson.

És ez a kérdés adta magát a teaültetvényeken is. Ott van az a cserje szerű növény, ami számomra kb. olyan mint a többi bokor. Hogyan jöttek rá arra, hogy ebből valamiféle italt lehet csinálni??? Ezt követően pedig arra, hogy milyen – klasszikusan pont egy tucat – feldolgozási folyamaton kell végigmennie ahhoz, hogy az általunk ismert formában a kis szűrőbe téve a teafüvet, áztathassuk a forró vízzel teli bögrénkben.

Az egyik legenda szerint ötezer évvel ezelőtt élt egy kínai uralkodó, aki nem mellesleg tudós és botanikus volt. Fertőtlenítés céljából mindig kérte, hogy forralják fel a vizét. Egy nyári napon mikor birodalmának távoli vidékén tett látogatást egy alkalommal egy teafa alatt pihent meg és mikor feltámadt a szél a vizes üstbe fújt néhány tealevelet. A császár megkóstolta és nagyon megtetszett neki az ital íze…

Kiszálltunk a houseboatból és beszálltunk a taxiba ami már várt ránk egy ideje, majd bő 5 óra utazást követően megérkeztünk Munnarba. Ez az öt óra nem csak attól volt felejthetetlen, hogy ekkor látogattuk meg a „spice-gardent”, hanem attól, hogy a sofőr annyit dudált, hogy már ennek a folyamatos hallgatásától is teljesen lefáradtunk. Összehasonlítva egyéb INDIAI taxikkal, minimum tripla annyiszor nyomta meg mint az átlag. Szemléletsebben, ha a duda elemmel működött volna akkor egy órán belül a nullára merült volna.

Munnarnak hívnak egy kis várost, és az egész vidéket is, ami többnyire a teából él. Egyébként Indiában három fő teaültetvény van: északon Bhután és Burma környékén a világon talán a legnagyobb egybefüggő assami teaültetvény és pár száz kilométerre keletebbre Nepál és a Himalája környékén a minőségéről talán a világon a leghíresebb darjelingi. Mi pedig délen voltunk az úgynevezett Nilgili részen, mely nem csak Kerala, hanem Tamil Nadu állam egy részét foglalja el és kb. olyan mennyiségben termelnek az itteniek – leginkább saját használatra a masala teához – mint a híresebb darjelingi ültetvényeken.

Barátnőmmel épp akkoriban váltottunk sms-t és nagyon csodálkozott, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk mi egy teaültetvényen. Bár szerintem azóta Ő már hallotta, de most közzé is teszem.

Az első nap még kirándultunk két órát, de az igazi Munnar nézés a következő nap reggelén indult. Ekkor jelentkeztek rajtam a nátha első komolyabb tünetei, így határozottan jól esett, hogy egy ismételt túra helyett egy kis Tata autóval fogjuk körbejárni a környéket. Megismerkedtünk a sofőrrel, aki ahogy beszálltunk az autóba kivette az általa hallgatott zenét, mert az indiai és nem olyan mint amit mi szeretünk. Ellentmondást nem tűrően visszatetettem vele, és nagyon boldog volt mikor megmagyaráztuk neki, hogy mi ezt szeretjük és erre vagyunk kíváncsiak.

Ezek után elindultunk. A cél egy „top station” nevű hely volt ahol nagyon szép a kilátás a hegyekre és a környékre. De az ehhez vezető út szerintem érdekesebb volt. Átmentünk Munnar városán, és onnan végig dimbes-dombos teaültetvényeken. Bárhol megállhattunk és kiszállhattunk ahol csak akartunk. Kószáltunk egy kicsit, fényképeztünk, volt olyan, hogy hosszabb időre megálltunk egy tónál és sétáltunk egy kicsit, majd indultunk tovább. Mivel körülbelül 1600 méteren voltunk, nem volt olyan meleg, mint az eddigi részeken, hanem pont kellemes volt az idő, mint nálunk egy jó kis tavaszi napon. Szépen sütött a nap, alig volt forgalom, a sofőr nem dudálta végig az utat, ehelyett kellemes indiai zenét hallgattunk, és bárhová néztünk teákat láttunk. Ez már önmagában is nagyon jó volt, de a teaültetvények látványa engem elvarázsolt.

Láttam már teaültetvényt, de ilyen nagy területen elfekvőt és ennyire szépet nem. Itt a teaültetvények úgy néztek ki mintha egy lehetetlen zöld díjnyertesen formatervezett szőnyeggel borították volna a tájat. Volt egy pillanat mikor elgondolkodtunk, hogy ezek a szebbek vagy a teraszos rizsföldek. De szerencsére az életben vannak olyan kérdések, melyekben nem feltétlen kell döntést hoznunk, és én ezt oda soroltam. De, hogy miért is mondom, hogy ITT. A tea biológiailag fa, ami 3-5, néhány fajta pedig 18 méter magasra is megnőne, ha engednék. Azért nem engedik, azaz azért nyesik folyamatosan derékmagasságig, mert így sokkal kényelmesebb dolgozni vele, mintha 4-5 méterről kéne valahogy leküzdeni a teaszedőknek a leveleket. Szüret alkalmával nem kopasztják meg a növényeket, hanem mindig csak a friss zsenge hajtásokat szedik le, és mielőtt azok az üzembe kerülnek, átválogatják, és az esetleges rossz minőségű leveleket kidobják a szállítmányból. Itt laposra nyírják a növényeket, de például Kínában jellemzőbb, hogy gombóc alakú bokrokkal dolgoznak, vagy több helyen henger formájú is van.

És akik, ahogyan dolgoznak: Azt mesélték, hogy az ültetvényeken alkalmazott teaszedők (annak ellenére, hogy sok esetben meg van szabva, hogy a tealeveleket a nap mely szakában a legjobb leszedni) reggel héttől késő délutánig fél órás ebédszünettel dolgoznak. Ez idő alatt 40 zsák tealevelet tudnak összegyűjteni, (itt a számokat illetően Norbival eltérnek az emlékeink) de valahol napi 80-130 rúpia körüli bérezés ellenében. Amennyiben túlteljesítik a tervet úgy zsákonként 2 rúpiát (kb. 8 forintnak megfelelő helyi fizetőeszközt) kapnak. Következő nap útban a másik állomásunk felé meglátogattuk a világ legmagasabban fekvő teaüzemét (Kolukkamalai Tea Estatet) és vettünk fél kiló, két nappal azelőtt csomagolt teát a legjobb minőségűből 250 forintért. Egy itteni teaházban az e környékről importált (mondjuk bio és tényleg mutatták hol a bio szekció) tea 10 dekája 1600 forint. Átszámolva ottani árakra ez a mennyiség 50 forintba kerülne. Persze azért ne kövezzük meg a kereskedőket, hisz ennyiért már Munnar városában se kaptam volna meg, hát még úgy, hogy egy óceánt utazott át a kedvünkért.

Egyébként ennek a meglátogatása is egy élmény volt. Egy ambassadorral vittek minket következő utazási helyszínig, de az üzemlátogatáshoz át kellett szállni egy jeep-be. Ez a teaüzem magántulajdonban van, és amellett, hogy sok ember számára munkahely, egy kis város is egyben. Itt élnek családjukkal együtt a teaszedők, van bolt, iskola és templom. A jeep pedig azért kellett, mert az út, ami a hegytetőre vitt, egy szerpentin, ami több monszun áztatta összehordott kövekből, kavicsokból és földből állt, úgy, hogy két autó nem is fért el egymás mellett, így jellemzően kanyarokban és sarkokban vártak egymásra, ha szembe találkoztak. Ezen az úton közel másfél órán keresztül zötykölődtünk egy irányba, úgy, hogy a kilométeróra mutatója egyszer se ütötte át a négyet.

Ebben az üzemben még ortodox eljárással készülnek a teák, azaz az elmúlt kb. 80-100 évben semmi sem változott. Se a teakészítés gyakorlata, se a tárgyi eszközök, csak az épület állaga amortizálódott valamennyit. Szemléletesebben fogalmazva nem éppen laboratóriumi körülmények között készülnek a teák. Ez persze nem jelenti azt, hogy kosz és mocsok van, csak azt, hogy pl. Németországban valahogy máshogy rendeznének be egy ilyen helyet. Egyébként érdekes volt végigmenni, végignézni a folyamatokat, a helyszíneket, azt, hogy hogyan oldják meg, hogy ahol melegnek kell lennie ott meleg van, ahol párának kell lenni ott pára van, láttam az osztályozott dobozokat, amikbe az oda való teát öntik. Négy féle minőséget gyártanak, amit tulajdonképpen a levél nagysága határoz meg. Ez úgy néz ki, hogy egy gépbe, melyen kb. egymás alatt van három szita, beöntik az összes teát. Ami nem jut át az első rostán az a legjobb minőségű és így tovább. E módszerrel három féle füves (de nem úgy füves) tea készül, a negyedik csoport, pedig amit ők „dust”-nak hívnak, ami tulajdonképpen kis por, majdnem, hogy a teagyártás végterméke. Ez se marad felhasználatlanul, ez kerül az itthon leginkább ismert teafilterekbe.

Egyébként én nem túl ortodox módon nagyon szeretem a manapság kapható mindenféle fantáziával ízesített teafüveket is. (Gyakorlatilag 95%-ban teát és vizet iszom.) De az, hogy egy pár napja csomagolt teát igyak, az számomra olyan kulináris élmény volt, mint pl. annak aki rajongója a japán konyhának, Tokióban szusit enni. Ennek nem volt ugyan ír krémlikőr vagy vanília íze, de tényleg friss és aromás ilyen fiatalon.

Tulajdonképpen ez a program volt az ami tényleg tökéletes volt. Nagyon szép helyen, nagyon szép szállásunk volt. A személyzet kedves volt, átmásolták nekem a cd-t amit az út alatt hallgattunk, így megoldódott a minden utazás alkalmával elmaradhatatlan helyi zene beszerzési projektem, és minden programon jól éreztük magunkat. Mivel Munnar városától kicsit távol voltunk a hegyekben, és csak egy csöpp falucska volt a viszonylagos közelünkben a teaültetvények közepén, ahol délutántól zene szólt, nem igazán lehetet sötétedés után sokmindent csinálni. Így benne volt az árban a reggeli és a vacsora, de vacsi előtt volt egy főzőkurzus, ahol megnézhettük és beszélgethettünk arról, hogy készül az, amit fél órán belül fel fogunk falni. Ha hibát kéne keresnem, akkor azon kívül, hogy nagyon fájt a szívünk mikor indulni kellett a következőt találnám: Az árban van minden napra egy vezetett túra, amin mi megérkezésünk napján voltunk. Elindultunk, a kissrác nagyon informatív volt minden fűről mesélt valamit. Megérkeztünk egy virághoz, és megmutatta, hogy annak a belső „rajza” olyan mintha egy csillag lenne benne. Leszed egyet…. és odaadja Norbinak. Norbinak!!!! A fene azt a patriarchális fajtájukat, azt hittem megnyílik alattam a föld…

Kerala állam az Arab-tenger mentén fekszik és többek között Kochi, Allepey környékén közel a tengerhez található a backwaters. Erre nem találok egy magyar szót, Kerala esetében ez kifejezés magába foglal rengeteg kis holtágat, kisebb–nagyobb tavakat, és csatornarendszereket, melyek környékén néhol egész lehetetlen helyeken emberek élnek és falvak vannak. Ezek elég távol esnek mindentől és nehezen megközelíthetőek. Ezért régen lakóhajókat (ott ismert nevén houseboatokat, helyi nyelv szerint kettuvallam-okat építettek) és ezekkel szállították a városba az eladni kívánt portékákat. Leginkább halat, rizst és fűszereket, illetve e hajóval hozták visszafelé az egyéb szükséges dolgokat. Akkoriban egy ilyen út 3-4 napot vett igénybe, természetesen még a legénység evezett, így szükségük volt egy olyan hajóra ami sok árut tud szállítani és szállásul is szolgál. Mára ezek szerintem eltűntek. A két nap alatt csak turistáknak készült motoros houseboatokkal találkoztam, mindössze egy alkalommal láttam a kocsiból már úton Munnar felé egy olyan régi hajót amit kézi erővel hajtottak. A becslések szerint már hat hétszáz ilyen turista hajó járja Kerala csatornáit, és olyan jó üzletnek bizonyul, hogy folyamatosan építik az újakat. Ez persze felvet néhány környezetvédelmi kérdést, mely tekintetében egyenlőre odáig jutottak, hogy a hajók kizárólag jó minőségű, kis teljesítményű kevésbé környezetszennyező motorral járhatnak. (És ezeken hajókon is van elmaradhatatlan duda, amit itt se restek használni.)

És ez volt az a program, ami a leginkább megosztotta az érzéseimet. Az út már otthonról le volt szervezve és nagyjából ki volt fizetve. A taxis elvitt minket az utazási irodába, ott még utoljára egyeztettünk mindent, hogy hányszor, miket fogunk enni, és leginkább, hogy miket nem, hogy a hajó mikor áll, mikor megy és ha akarunk kiszállhatunk körülnézni. Aztán végre elindultunk a hajó felé. Nagyon izgultam, hogy valami jót kapjunk, olyat mint amiket a képeken és a tv-ben láttam. Mint kiderült több osztály van itt is, van mindenféle design és felszereltségben pedig a parabolaantennás séf sapkás szakácsos vitte a prímet. De egy szerényebb hajón is bőven át lehet élni azt, amit a backwaters nyújtani tud. Kár volt az izgalomért. Megérkeztünk a hajóra, kókuszt kaptunk, az asztalon ki voltak készítve a narancsok, banánkák és az ananász, volt hálószoba kis fürdővel és egy előtér ahol enni lehetett és egész nap kényelmesen el lehetett feküdni.

Aztán végre elindultunk. Láttuk, hogyan készülnek a hajók, hogyan közlekednek az emberek, hogyan árulnak hajóról, milyen helyeken laknak, mindenhol csodás víz, pálmafák lógnak a holtágakban mindenfelé és nyugi van. Attól független, hogy aznap korán keltünk halalkut nézni és a hajón szunyókálni akartam, olyan eufórikus állapot lett úrrá rajtam, hogy egy pillanatra se tudtam lehunyni a szemem. Aztán megérkeztünk egy nagy tóra, eljött az ebédidő, leállították a motort és akkor lett igazán nyugalom. Teljes csend volt, verőfényes napsütés, de kis árnyék a hajón, kellemesen simogató szellő, egy tó közepén körülöttünk néhány hasonló hajóval, pálmafákkal, virágokkal és madarakkal. Ha az ember el akar menekülni a város és a munka zajai elől és nyugalomra vágyik, akkor erre vágyik. Még akkor is, ha eddig nem is tudta, hogy létezik a világon ilyen program. És akkor megérkezik az, amire akkor, ha épp fogyókúrázik nem feltétlen vágyik, a rengeteg finom étel. Fantasztikus volt.

Aztán hajóztunk tovább a holtágakon és természetesen bejött egy kis kalandfaktor is. Mindenhol jelen van egy nagyon szép tavirózsaszerű növény, ami ott tulajdonképpen gyom, és az egyik holtágat annyira benőtte, hogy ki se látszott alóla a víz. Csodálkoztam, hogy bementünk, aminek az lett az eredménye, hogy lefulladt a hajó, mert a hajócsavarra rátekeredtek a növények. Kiszálltunk, a szakács felkapta a konyhakést és leúszott a hajó alá levágni a növényeket. Egy levegővétel alkalmával pedig kiszólt nekünk, hogy bocsánat a tea késik öt percet. Mi meg folyamatosan nem gondoltunk bele, hogy ezzel a késsel fogja a vacsinkat elkészíteni.

Függően attól, hogy ezt el tudta mondani a szakács…ja igen. Két kísérő volt az út alatt. Sabu a szakács (akinek az előző fejezetben meglátogattuk a családját) és Adzsin a kapitány. Indiában a hivatalos nyelv a hindi, de hivatalosan is megközelítőleg 1700 nyelvjárást tartanak számon. Ebből 29 olyan „fő nyelv” létezik amit több mint egymillió ember beszél (adja magát a kérdés Indiában kb. 1,14mrd ember él). Így ez az 1700-as szám magába foglalja azokat a kisebb különbségeket amiket mi tájszólásnak hívunk és ez jelenti azt is, hogy országon belül az emberek nem értik meg egymás nyelvét. A kormány igyekezett közös nyelvként a hindit bevezetni, de nem járt országot átívelő sikerrel, mindössze északon terjedt el a hindi, így az összekötő nyelv maradt az angol. Kicsit furcsa volt mikor a reptéren vagy éttermekben két indiai angolul beszélt egymással. És ez jelenti azt is, hogy elvileg ha bárhol lepottyanunk záros időn belül találunk valakit akivel információt tudunk cserélni. Ugyanakkor alsóbb kasztbéli embereknek nem adatott meg, hogy nyelvet tanuljanak és a backwaters környékén inkább halászatból, földművelésből élnek (tipikus alsó kasztos munka) így kerültünk egy olyan szituációba, hogy a két helyi kísérőnk összesen szűk 40 angol szóval bírt.

Bár marha jól főzött a fickó, de sikerült folyamatosan úgy elkészíteni az ételt ahogyan nem kértük. (És ez még elvileg az anyanyelvén lett elmondva) azt megbeszéltük, hogy csak gyümölcsöt kérek reggelire és ezt követően Norbi elmondta, hogy ő keralai reggelit szeretne, akkor mivel nem az enyém volt az utolsó szó, és nem én voltam a férfi, nem kaptam gyümölcsöt, hanem már korán reggel szétmarattam a gyomrom a csípős idiapam-ukkal. Ha ki akartunk szállni nem értették, igazából azt se értették miért akarunk kiszállni. Aztán kiszálltunk olyan helyen ahol nem akartunk. Fel se merült bennük, hogy nem hoznak minket lázba a keresztény templomok Indiában. Aztán elmondták, hogy jött értük a pasi aki hajókázni visz, elmentünk, de azt a végéig nem mondták, hogy ez nincs benne a programba. Persze nem volt drága, és olyan dolgokat láttunk amiket egyébként nem. Pl. ekkor láttunk Toddy (helyi kókuszpárlat) üzemet, láttuk mit csinálnak a helyiek. A férfiak halásznak vagy földeken dolgoznak, a nők pedig mosnak a patakban. Leginkább ruhát, edényeket vagy gyerekeket. Hallottuk ahogy a halászok énekelnek, majd odaeveznek minden házhoz és árulják a halakat, zöldségeket.  Fantasztikus volt az egész, de annak ellenére, hogy van olyan szerencsés természetem, hogy többnyire a jóra fektetem a hangsúlyt, az itt cserbenhagyott és olyan rossz szájízét éreztem dolognak. Norbinak akkor tört meg a varázs mikor kiderült, hogy éjszakára lehorgonyzunk egy falunál és nem a tó közepén alszunk, ugyanis ekkor tuti vége a nyugalomnak. Pláne mikor úgy parkoltunk le, hogy a mi hajónk eleje a másik hajó hátuljában volt ahol főztek, csörögtek és folyamatosan folyt valami a másik hajóból. Illetve annak, aki ideális körülmények között is nehezen alszik nehéz megemészteni, hogy reggel 4kor már ébredni fog. És ez nem egy olyan fajta pesszimizmus mikor az étteremben az összeállított menüt megkavarjuk, majd mikor elmegy a pincér azt mondjuk, hogy tuti nem azt hozza. Az a helyzet, hogy bárhol is vagyunk Indiában, ott mindig készül valami. (Ami szinte biztos, hogy kalapálással jár.) Ennek kb. akkora a valószínűsége, minthogy reggel wc-re kell mennünk. Én is felébredtem, de számomra viszont érdekesek voltak a hajnal hangjai. Vagy evezetek mellettünk vagy egy motoros halászhajó ment el, hajnalban mindig volt egyszer egy számomra beazonosíthatatlan állat hang és korán reggel megszólalt egyik faluban a zene aminek a hangját vitte a víz. Számomra ez inkább volt misztikus mint bosszantó, a nálam a varázs inkább ott tört meg mikor második nap folyamatosan a főcsatornán mentünk ami szép volt ugyan, de idővel nem nyújtott sokkal több izgalmat mint egy Tisza túra. Ezt a végére az enyhítette, hogy ott megkaptuk életünk egyik legszebb naplementéjét.

Jött értünk a szállóba a taxi és vitt minket Aleppy-be. Ezen az úton volt az első életveszélyes élményünk. Ez még többször elő fog jönni, de az a helyzet, hogy nem bírta a szervezetem ezt az Európán átívelő és Indiában erősödő légkondit, így már itt fájt a torkom. Egyrészt ezért, másrészt azért mert teás dolgokba könnyen be lehet engem vinni, mikor kérdezte a taxis, hogy kérünk e teát, majd tovább folytatta a gondolatmenetet, hogy ő nem reggelizett, így meginna egyet, lelkesen igent mondtunk. Így az út szélén vele együtt kiszálltunk egy masala teára. Na most: az út szélén nem elit teázók vannak. Odamentünk egy „szürke” kis üzlethez, aminek a kirakatába össze-vissza be voltak szórva a különböző olajban sült szamósza és sütiféleségek, majd megjelent egy bácsi lungi-ban, három természetesen üvegpohárban lévő tejes teával a kezében, amit nem kívül fogott és odaadta. Szerintem én lesápadtam, nagyot nyeltem és kérdően néztem Norbira, hogy biztos meg kéne ezt inni ebben a formában???!!!! Szerinte volt annyira forró a tea, hogy az italban és a poháron minden veszélyes teremtményt megölt. Megittuk. Később az út folyamán a taxis megkérdezte, hogy akarunk e wc-re menni, ami azt jelentette, hogy ő akart, így megálltunk egy benzinkútnál és míg ő a dolgát intézte mi pálinkával mindenünket fertőtlenítettünk. Semmi bajunk nem lett.

A következő hasonló élményünk pedig már a hajózás alkalmával volt. Kikötöttünk, kiszálltunk kószálni, majd jött a hajószakács (Sabu) és tudtunkra adta, hogy ez egy nagyon jó környék, és menjünk el vele oda arra a részre kirándulni egy kicsit. Idővel fény derült a turpisságra, arra, hogy ő ott született. De ezt elmondani nem tudta, igazából nem is próbálta, így erre akkor jöttünk rá mikor bevitt minket egy parasztházba és mondogatott mother, father szavakat és bemutatott minket családjának. Tulajdonképpen az egyik ki nem mondott vágyam teljesült, hogy bemehettem egy helyi parasztházba és láttam, hogyan élnek, és hogyan van berendezve. Nem volt túl nagy, mindössze egy szintes házikó volt. Egy kis nappali-konyha átjáró szobába léptünk be, ettől balra volt a fiatalok szobája és jobbra az öregeké. A falakon volt valami régi tapéta amit a sok monszun már a falba mosott, így lényegében minden szürkének látszott. De volt a szobában az ágyon, szekrényeken és székeken kívül néhány polc, antik fotók a falon, leginkább a papa fiatalságáról, szőnyegek, poszterek, telefon és kazettás rádió.  Gyakorlatilag hasonlóan zajlottak az események, mintha itthon történt volna ugyanez. A fél család rögtön eltűnt és pár perc múlva visszajött egy szebb ruhában. Eközben a papa tudtunkra adta, hogy gyógyszert szed ezért ilyen álmos. A mama nagyon mosolygott és azonnal kerített nekünk egy kis tálba banánkát (olyan mint a banán csak kicsibe) és almát. Na ez volt a veszélyes helyzet. Nagyon kedvesek voltak, de fogalmam sincs mivel, hogyan mossák, nem mossák, és nekik fogalmuk sincs arról, hogy mi ettől meghalhatunk. Ott létünk alatt kissé feszélyezetten néztünk egymásra, mert Sabu angol szókincse aligha mutatott túl harmincon, és a családé még ennyi se volt, így tulajdonképpen a csendes mosolygást itt meg tudtam törni azzal, hogy elmondtam és ezzel párhuzamosan kézzel, lábbal, hassal elmutogattam, hogy a gyerekük annyira jól főz, hogy teljesen tele vagyok és már nincs hely az újabb falatoknak. Azt gondoltuk, hogy elég ha udvariasságból eszünk a biztonságos banánkából, de a végén csak ettünk az életveszélyes módon tálalt almából is. Szokásos menet, hajóra vissza mindenünket pálinkával fertőtlenítettük és ment tovább a nap. Ettől se lett bajunk. Azóta sem!

Sok olyan nap volt mikor helyet kellett változtatnunk, azaz taxival kellett ottani mércével rövidebb távolságokat áthidalni. Ha itthoni mércével mérünk akkor is helyes szó a „rövidebb”, csak ott sokkal tovább tart ezt megtenni, mint itt. Ez azt jelenti, hogy egy ilyen alkalommal 3-5 órát utaztunk ami eléggé megtörte a napot, de legalább sok mindent láttunk az autóból és, hogy ne menjen kárba ez az idő igyekeztünk apróságokat beszúrni az utazásba.

Egyik ilyen dolog volt egy kis fűszerültetvény. A belépő árába benne volt, hogy egy bácsi végigkísért, és szavakba öntötte amiket láttunk. Itt életre kelt az otthoni fűszeres kamra. Annak ellenére, hogy imádjuk és használjuk fogalmunk se volt mi fán terem a kardamon. És itt megláttuk. Bokron. Azt a borsot amit manapság már kis konyhai őrlőbe teszünk láttuk sok társával együtt a fán lógni. A vanília virágot amit eddig csak a fűszer csomagolásán láttam, most karnyújtásnyira volt tőlem, és láttuk azokat a kis zöld pálcákat, amiket később kiszárítanak, és így barnán érkeznek a piacokra, boltok polcaira, hogy finom sütiket tolhassunk a pocinkba. Lehetne akár kvíz kérdés is, de nem lesz. Az első képen Norbi egy éretlen szerecsendiót tart a kezében. Valami olyasmi az egész mint egy sárgabarack, és ennek is meg lehet enni a húsát azaz a gyümölcsöt ami nagyon jó hatással van a gyomorproblémákra. (Bár ezt rengeteg növényről elmondták.) Amit mi fűszerként ismerünk az ennek a magja, amin érett állapotban fehér helyett gyönyörű piros hártya van. Mondanom se kell bódító illata volt. Láttuk az ananászbokrot amiről kiderült, hogy egy kicsi bokornak egy évben egy ananásza van. Az orchideák mellett (és egyébként az út szélen) nőtt a mikulásvirág, de ott azt furcsállották, hogy mi kis cserepesként ismerjük, amikor ők nagy bokroknak. A marakujának nagyon szép virága van, de sajnos ez alkalommal ennek se volt idénye.

Ilyen alkalomkor látogattunk teaüzemet és olyan helyet ahol volt egy „baby elefánt”. Ha már a nemzeti parkban nem, legalább itt láthattunk. De mikor már semmit nem tudtunk kitalálni, a helyiek gondoskodtak arról, hogy ne unatkozzunk. Norbinak az elmúlt időben mániája lett, hogy jó lenne egy videokamera. Soha nem értettem minek, ugyanis az életbe nem ülnénk le senkivel és mutogatnánk egy végigkamerázott tengerpartot, és különben sem lenne élő ember aki ezt 2 percnél tovább bírná. Itt volt egy alkalom amikor mindent megértettem. Kell az a kamera! Volt egy kis utca ami a mi mércénkkel bőven mérve ugyan, de kizárólag egyirányú lehet. Ebben volt egy kis szűkület többek között azért mert a két oldalt lévő betonfal mellett jobb és bal oldalon egyaránt, motorok és biciklik parkoltak vegyesen. Mi gondoltuk megállás nélkül továbbhaladunk. Ezzel egy időben a szembe parkoló kis teherautó nem bírta kivárni azt az 5-10 másodpercet, míg átjutunk, így az is elindult, és középen észlelték, (amit mi már az elején), hogy nem férünk el egymás mellett. Mögöttünk több autó és motor sorakozott, szemben a teherautó mögött csak egy autó. Egy kis integetéssel szerintem ebben az esetben meg lehet oldani a tolatást, de meggyőződésem ha már ők már egyszer elindultak előre nincs visszaút hátra, így ott máshogy menedzselték a dolgot. A két sofőr abszolút megoldás orientáltan folyamatosan kommunikált egymással, ebben pedig segítségükre volt egy harmadik személy aki kocsin kívülről tolmácsolta az eseményeket, azaz hármuk információi alapján folyamatosan centizgettek, hátha mégis át tudják törni a fizika korlátait és elférünk egymás mellett. Ezt követően még mindig nem olyan hevesen, de néha már vitatkozni is kezdtek. Hátulról ezért senki nem dudált. Nyugodtan vártak egy kicsit, majd elkezdtek jönni. A biciklisek viszonylag könnyen átjutottak a parkoló járművek akadályain. Aztán jöttek a motorosok, de ők már arrébb pakolták a parkoló a motorokat és bicajokat, ami következtében úgy gondolnánk felszabadult egy kis hely, de nem!, mert ott ahol hirtelen hely keletkezett azt azonnal feltöltötték a gyalogosok, motorosok és biciklisek, így még egy darabig nem mozdulhattunk. Aztán mikor minden arrébb került, elcsendesedett, karcolás nélkül elmentünk egymás mellett. Ebben a forgalmi szituációban megközelítőleg tíz percet ültünk.

Kochiba egy séta alkalmával beszélgettünk arról, hogy Ázsiában azokra a helyekre melyek régen gyarmatok voltak szokták mondani, hogy híven tükrözi a középkor végi, újkor eleji hangulatot, és mivel az 1500-as évek elejétől Kerala portugál gyarmat volt, így bőven felfedezhetőek a portugál stílusú templomok, épületek és utcácskák. És igen, vannak bennem képek a városról, amik valóban ezt adják vissza. Egy alkalommal mikor kinéztem az erkélyen és az utca másik oldalán egy portugál hatású hivatal volt, ahol mindig állt egy portás, aki mindig úgy állt egy olyan helyen, hogy az tényleg korabeli hangulatot idézett, pláne mikor egy ambassador parkolt az ívelt kőkerítés előtt. Indiában sok taxi még mindig ambassador, de mint ahogy londoni taxikat, ezeket is az eredeti formájuk megtartása mellett modernizálták. Cochin-ban viszont még a régiek voltak, és ha bárhol elhagyatva állt egy ilyen, valóban adott a városnak egy időutazás hangulatot. De annak ellenére, hogy emlékeimből ki tudok ragadni egy-egy ilyen pillanatot, ha az összhatást nézem szerintem mégse tükrözi a régmúlt hangulatát. Részben azért mert nincs pénz semmire, így arra se, hogy az épületeket és az emlékműveket karbantartsák. Ami jobb állapotban van, az angol esetleg portugál kormánynak köszönheti az életét. Az esős évszaknak köszönhetően az épületek vakolatai málnak, minden elhanyagolt, és van az indiaiaknak egy speciális életstílusuk ami erre a helyre is rányomja a bélyegét. Nincs megoldva a szemétszállítás, de jobb helyeken pl. az üzletek mellett mindenki elégeti a maga kis kupacát. Ez a jobb megoldás, a rosszabb, hogy mintha nem tudatosulna bennük, hogy ha a csipszes zacskót eldobják annak nem olyan a hatása mint füvön a banánhéjnak.  Minden a maga módján rendezetlen, káoszos és tömött. Az emberek kinézete ugyan „régi stílusú”. A nők többnyire szárikban járnak, a férfiak ingben és egy speciálisan megkötözött kendőben úgynevezett lungi-ban vagy dhoti-ban. Például érdekes volt, hogy (egyéb híján) a gyerekek még mindig akár több száz éves iskolákban tanulnak, és még mindig egyenruhát hordanak. Attól függően, hogy ki melyik suliba jár, egy kicsit más stílusú vagy színű az uniformisuk. A lányok két fonott copfban hordják hajukat, és nagyon aranyos élmények voltak mikor szünetben vagy tanítás után ez a rengeteg gyerek ellepi a játszótereket, az utcákat és természetesen az édességes standokat. Mi néztük őket pláne én, aki folyamatosan fotózni akart, közben ők lopva stíröltek minket, mert nekik pedig a nyugati emberek az izgalmasak. A kissrácokban lényegesen kevesebb volt a gátlás, így mikor megláttak, nyakamban a géppel rohantak fényképezkedni. Beálltak, pózoltak, mosolyogtak, ölelkeztek, fojtogatták egymást, majd megnézték mi készült, így egy-egy pillanatban 5-6 törpe állt körülöttem és szórakozott azon miket lát a fényképező gépem tévéjén. Hát én ficánkoltam, ami sajnos három percnél nem tarthatott tovább mert Norbi meg akarta nézni a zsidó fűszernegyedet, így erre ennyi jutott. De lezárva ezt a nincs már régi hangulat témát: valahogy mindig bekerül a képbe egy autóriksa, vagy ami még jobban megöli az ódon hangulatot egy Bömös, Merdzsó, vagy ami ennél elterjedtebb valami óriási jeep. (De olyan ami láttán sok férfi barátom csorgatná a nyálát.)

Kochi régen az egyik legnagyobb kikötőváros volt a térségben, és jelentős fűszerforgalmat bonyolított. Ennek kapcsán látogattuk meg a zsidó negyedet, hisz ott még mindig ezzel foglalkoznak az emberek. Az a „baj”, hogy mivel sokan e célból látogatták meg, így természetesen kiépítették egy kis kereskedelmi negyedet, leginkább a turisták részére. Ennek ellenére érdekes volt, ugyanis a mindenféle átlagos kis bolton kívül voltak olyan antik üzletek is, melyek láttán egy régiségkereskedő minimum transzba esett volna. Voltak apró kis tárgyak, dobozkák, de ugyanabba a boltba találtunk 100 fős hajót (snake boat-ot pontosan, ami azért érdekes mert Keralában évente rendeznek egy hagyományőrző versenyt ahol ilyen, csak feldíszített hajókkal indulnak díszes népviseleti ruhákban úgy, hogy közben egy ember minden hajón dobon veri az ütemet). De ezen kívül vehettem volna még szökőkutat, fűszereket, lámpákat és akár korinthoszi oszlopokat is. Fűszerkereskedés viszont aligha volt. Amik voltak azok leginkább előrecsomagolt kis zacskók formájában jelentek meg, de ez annyira nem volt izgalmas. Egy helyen megengedte a bácsi, hogy bekukkantsunk, oda ahol gyömbért tárolták (nem túl laboratóriumi körülmények között.) Egy része már zsákokban volt, másik része pedig száradt a földön. És az az illat…. És itt jön elő az, ami oly sokszor, hogy még egy nap kellett volna. Visszafele az autóriksáról megtaláltuk azt a részt ami igazán autentikus volt, és tényleg fűszerkereskedés folyt, de csak annyi maradt, hogy végigszáguldjuk az utcán hisz aznap estére „színházjegyünk” volt.

A színház igazából Kathakali előadás volt. Helyi eposzokból – jellemzően Ramayana-ból – adnak elő részleteket, de úgy, hogy mindössze a gesztusaikkal kommunikálnak. Tekintettel arra, hogy Diwalikor voltunk ott, a mi történetünk Narakasur-ról vagy annak lánytestvéréről szólt akibe valaki szerelmes lett. Egy kicsit elvesztettük a fonalat, és, hogy őszinte legyek még azt se nagyon tudtam beazonosítani ki a nő és ki a férfi a darabban. Bár nem ártott volna pontosan érteni, de ez esetben nem a történet volt a leglényegesebb dolog.  A színészeken nagyon erős smink van, és ahogy a képen látszik egy több rétegű ruha, láncokkal, pomponokkal, több kilós fejdíszekkel. Így egy karaktert leszámítva nem a színpadi mozgáson volt a hangsúly, hanem a mimikán és gesztusokon. A mimikát több évig tanulják és egy kicsit komikusan ugyan, de rengeteg érzést ki tudnak fejezni, mégpedig az eltúlzott szemmozgásokkal. Volt egy rész az előadásban, ahol körülbelül tíz érzelmet (szerelmet, dühöt, félelmet, sértődöttséget, stb.) egy széken ülve bemutatott az egyik színész. Hihetetlen volt.  Egy helyen azt olvastam, hogy a Kathakali kialakulására a Pekingi Opera nagy hatással volt. A fent leírt dolgokban szinte mind egyeznek, az aprólékos sminkelésben, túlzott szemmozgásokban, a különbség leginkább ott van, hogy a Pekingi Operának sokkal kifinomultabb mozgáskultúrája és harcművészete van.

Ha a Kathakalit valóban ez ihlette, akkor Kína még ezen felül is adott valamit ennek a helynek. Kínán kívül az egész világon egyedül Keralában halásznak merülő hálókkal. És ez nem csak turistalátványosság, hanem valóban használják, méghozzá a régi módszerrel. Semmi gépesítés, hanem a saját erejükön kívül ellensúly segítségével emelik ki a hálót a vízből. Báááár látván a tartalmát azt gondolom a csónakos halászok több hallal tudnak szolgálni. Szerencsére ez elég közel volt a szállásunkhoz, így a nap több szakában ki tudtunk menni, megnézni az eseményeket. Késő délelőtt halpiac volt, leginkább a turisták számára. A kereskedőkön kívül volt néhány szakács is a környéken, így amit kiválasztott a látogató elvitték az éttermükbe és megcsinálták akár ebédre. Estefele leginkább a környékbeliek és a halászok voltak, olyan volt a hely mint a nyugatinál az óra alatt. Mindenki ott találkozott mindenkivel, az volt az élet és a kereskedelem központja. A legérdekesebb viszont az utolsó nap reggele volt. Korán keltünk, hogy elcsípjük a halászokat akik épp akkor érkeznek vissza a tengerről, és ezzel együtt azt is, hogyan kereskednek egymással a helyiek. Ez részben sikerült. Volt egy hely ahová sok ember összegyűlt, oda gyűltünk mi is. Elöljáróban annyit, hogy a keralaiak a Malayalam nyelvet beszélik. Ha veszitek a fáradságot, hogy még egyszer kimondjátok (malayalam) abban az esetben egy kicsit rá lehet érezni a beszédük dallamára. Az történt, hogy a halászok előkészítették a friss portékájukat, de úgy, hogy a halak szigorúan fajtánként és méretenként külön voltak válogatva. (Szinte olyannyira egyforma volt egy adag mint az EU paradicsomok.) Letették egy hálóra majd egy ember gyorsan, folyamatosan és hihetetlen pörgősen és dallamosan ismételgette szerintünk ugyanazt. Gyakorlatilag pedig nem ugyanazt, hanem árakat mondott és ha valaki úgy érezte neki megér annyit az az adag intett, kapott egy cetlit és vihette a zsák halat, ami helyébe azonnal jött a következő. És ez hosszú körökön át így folytatódott. Nagyon érdekes. Aki ismer tudja, hogy nálam ritkán van az, hogy reggel nyolckor képes legyek szellemileg és fizikailag feldobott állapotba kerülni. Hát itt sikerült. Ami ellentmondásos egy kicsit ugyan, fotózás szempontjából az ilyen jellegű események tartoznak a legkedvesebb témáim közé, ennek ellenére elég gátlásosan vagyok képes odaállni az emberek elé a fényképezőgéppel. Pláne úgy, hogy ugyan ott viszonylag sokan akarnak a képre kerülni, de itt se mindenki szereti ha fotózzák.  Egy alkalommal mikor közel mentem az eseményekhez, az egyik helyi nem vett észre és belemászott az épp készülő fotómba, ezt egy másik észrevette, beszólt, hogy miért nem figyel rám, majd helyet adott nekem magunk között a halalkun.

A mostani gyűjteményt eredetileg későbbre szántam, de több okból úgy gondoltam mégiscsak most érkezett el az ideje. Részben azért mert az előző levelet egy nagyon szomorú esemény ihlette, így szó szerint gyászos hangulatú lett, de a történtek ellenére vissza kell hozni a mosolygást a beszámolóba. Részben pedig nem bírom kihagyni, hogy ebben a borzalomban is rábukkantam egy nagyon tipikus indiai dologra.

Igyekeztem nyomon követni az eseményeket és egy alkalommal mikor a CNN honlapján beleolvastam egy cikkbe volt egy rész ahol idéztek emberektől, akik valamilyen módon tanúi voltak az eseményeknek, vagy láthatták a terroristákat. Egy halászember a következőt nyilatkozta:

„Megkérdeztem hova valósi, és azt mondta menjek a dolgomra.”

Senki ne értsen félre, nem pejoratív kijelentésnek szánom, de azt hiszem, aki még nem volt még Indiában nem igazán érti vagy érzi ezt a mondatot. Ott az emberek tényleg mindenkinek nekiszögezik ezt a kérdést. Vannak úgynevezett archetípusok, azaz dolgok melyek annyira beleívódtak az emberiség tudatába, hogy mást nem is tudunk a helyükbe képzelni. Ha mondjuk azt mondom tündérke, nem hiszem, hogy bárki is egy fekete tépett hajú kiscsajra asszociálna. Ugyanennek analógiájára meggyőződésem, hogy az ottani emberekbe, akik egy kicsit is beszélnek angolul, (és abból pedig elég sok van) kivétel nélkül beleivódott, hogy minden idegennek fel kell tenni egy előre meghatározott kérdéssorozatot, mely a következőkből áll: (Akár folyamatábrát is szerkeszthetnék róla.)

-          Honnan jöttél? (Komolyan így kezdődik.)

-          Ez az első alkalom Indiában? (Nem hányadik, hanem konkrétan mindenkitől „ez az első alkalom”-ként érkezik a kérdés. Ha azt mondod nem, már voltál, akkor többnyire mosolyognak és örülnek, hogy visszajöttél az országukba, de ezt követően adja magát a következő kérdéssorozat, hogy mikor voltál, merre voltál és mennyi ideig. Ha azt mered mondani bizonyos embereknek, hogy most vagy először – Kati figyelj, mert ennek még hasznát veheted! – akkor többnyire átvágnak. Sokszoros árat mondhatnak, vagy elvisznek vásárolni, vagy mit tudom én. Ezt nem szabad.)

-          Mi a neved?

-          Otthon mit dolgozol?

-          Tetszik India?

-          Merre mész, ott meddig maradsz, meddig maradsz most Indiában, jövőre is jössz, és többnyire még jön néhány kérdés Magyarországról. (Pl. van e tenger, vége van e a kommunizmusnak, milyen az idő, hányan élnek ott, néhányaknak kell mondani, hogy az Európában van és nem éhesek vagyunk.)

Ezeken mindenhol átestünk. A tengerparton, a szálásokon, főleg ha nem nagy szállóba, hanem családiasabb helyen voltunk, néhány étteremben, taxikban és guide-októl kivétel nélkül, és ha bárhol öt másodpercnél többet álltunk egy helyi mellett. Én pl. a vonaton sokszor kimenekültem a légkondi elől a kabinon kívülre az „ajtókhoz” és 3-4 alkalommal lenyomtam ezt a beszélgetést.

De most nekikezdek az eredeti témának. Összegyűjtöttem néhány olyan dolgot, amivel biztos nem találkoztam volna 2008.10.23 és 2008.11.09 között ha itthon vagyok. De néhány közülük olyan, amivel valószínű sose találkozom, ha nem járok Indiában. Kár lett volna értük.

• Kingfisher. Ez egy nagyon szép madárka, egyébként pedig ez volt az első feltűnő dolog. Mikor a nemzetközi reptérről buszoztunk át a domestic reptérre (a csumpi buszon a nyomortanyák mellett) akkor láttuk, hogy egy nagy budget légitársaság ezt a nevet viseli. Kicsit később a reklámokból és az étteremből kiderült, hogy ez a társaság ugyanezen néven és ugyanezen logóval sört is értékesít, méghozzá a térségben a legelterjedtebbet.

• Mindig jó, a mai helyzetben pedig hatványozottan a több lábon állás. Szerintem erre kiváló példa a TATA cég. (Aminek elnökét Ratan Tatának hívják.) Ez a cég először nagy buszokat és teherautókat gyártott. Sajnos a leggyönyörűbbeket amik tényleg igazán színesre és mintásra voltak festve nem tudtam lencsevégre kapni. Mostanra gyárt a cég olyan kis autókat is, mint egy corsa, amit elég sokan használnak Indiában. De ezen kívül e cég égisze alatt működik a Tata Indicom, telefontársaság, Tata Sky műholdas televízió szolgáltató, Taj (luxus szállodalánc), ez a cég vette meg a Jaguárt és a Rovert, van consulting, mérnöki és még rengeteg részlege, ezen kívül a teaültetvények egy része is e cég kezében van. Megközelítőleg 290 ezer alkalmazott 60Mrd USD forgalmat termel egy évben.

• Mikor megérkeztünk Mumbai-ba, nem mentünk sehová hanem kibekkeltük a 8 órás átszállást a goai járatra. (Már ekkor hulla fáradtak voltunk.) A belföldi reptér új, így sokkal kellemesebb mint a nemzetközi. Azt megelőzően még a helsinki reptéren dekkoltunk 6 órát, ami olyan kis rendezett, nyugis, emberléptékű, nincsenek mozgó járdák, de a dolgozók motoros rollerekkel járkálnak. Ehhez képest mikor boardingoltunk a goai – gépre azaz akkor még csak a buszra – közel jutottam az ablakhoz és kémlelve a reptér életét teljesen mást láttam mint amit eddig megszoktam. Az úttesten össze-vissza rohangáltak a sky shef és sky gourmet autók, előzték a kisautókkal a nagy autókat, és néha egy lépcső elszáguldott az ajtó előtt. Aztán felszálltunk a buszra pedig azt gondoltuk a szembe lévő gép a miénk. Buszoztunk 150 métert, dudáltunk néhányat, ránk is dudáltak néhányan, majd egy kicsit tolattunk és visszabuszoztunk 147 métert. Ekkor tudatosult igazán és jelentettem ki: „Megérkeztünk Indiába! (O:”

• A goai reptéren a közvetlen a kifutópályája melletti füves részen nagy madárijesztők voltak.

• A helyi autókba lehet extraként kérni tolatóhangot és természetesen ezzel a lehetőséggel elég sokan élnek. De ez nem ám egy átlagos bippelés, hanem a Keresztapa zenéjétől az esküvői bevonulón át a madárcsicsergésig rengeteg dallamot vonultattak fel. Talán erről később írok, de pont ettől (is) érdekes az indiai utca, hogy annyi számunkra idegen hatás ér. Most leginkább Madurai jut eszembe, de ez szerintem szinte minden nagyvárosra igaz. Kati megint nagyon figyelj! Először mikor megérkezik az ember lánya úgy érzi mintha egy másik zsúfolt bolygóra csöppent volna és be akar zárkózni a biztonságos kis szállodájába ami a Földet szimbolizálja. Aklimatizálódni kell. És mikor az ember átesik a holtponton és már tudja, hogy „nem akarják megtámadni az ufók” teljes nyugalommal mászkál az utcán és kinyílik India. Észre lehet venni az életet, a hangokat, amik már nem csak sima dudálások, ahogy az utcán sütnek-főznek, szerelnek, vasalnak, meg lehet beszélni az utcai juice-osnál a helyi fehér inges emberrel, (a levél elején említett szokásos kérdéssorozatot követően), hogy ő melyik és mi melyik gyümölcsöt szeretjük és nálunk mi terem és mi nem, szól a kókuszos bácsi, hogy ne csak a levét igyuk meg a kókusznak hanem a gyümölcs héjából rögtönzött kanállal ehetünk is belőle. (Hihetetlen profin csinálják.) De megint vissza az eredeti témához:

• A kocsikról sok esetben hiányzik a külső visszapillantó tükör. Nem azért mert lopnak, hanem egyszerűen azért mert a közlekedésben nem marad hely kihasználatlanul. A hely kb. olyan mint az arbitrázs. Ha létezik, akkor biztos hogy nagyon rövid ideig áll fenn.

• Ázsiában szokás a kertekbe egy kis vallási szentélyt építeni. De ezt keresztény módra még nem nagyon láttam. Goán természetesen volt egy villanykörtével kivilágított keresztény szentély. Ezt egyébként a Mária Guesthouse kertjében láttuk.

• Ugyanígy szokás, hogy az autók műszerfalára is kirakni egy vallási szimbólumot. Kis Buddhát, Ganésát, vagy Krisztus szobrot. Ezek többnyire aranyos kicsi relikviák, de láttunk rózsaszínen, kéken vagy zölden villogó Ganésákat is. Egy alkalommal az egyik autóban a szokásos helyen egy Ganésa volt és fölötte a visszapillantóról egy láncon viszont kereszt lógott. Adta magát a kérdés, hogy melyik vallás híve a sofőr. Azt mondta tulajdonképpen hindu, de azért a többi is belefér.

• Voltunk egy szállodában aminek az építészeti megoldásán jobban elképedtem mint néhány francia síapartmanén. (Bocs Zoli, de az az Orcieresi-ház ahol két emelentenként állt meg a két különböző lift, meg Val Ceniben az speckó három szintes építmény ahol a mini wc ajtaja befelé nyílt…) Ez a szálló Madurai-ban volt ahol azt gondolom nem létezik egy csendes zug sem. A hét szintes szálloda bejárataként egy nagy dupla szárnyas ajtó szolgált ami mindig nyitva volt. A hotel elrendezése klasszikus átriumos volt, a teteje nyitott, azaz minden ajtó vagy akadály nélkül ki lehetett jutni a tetőn lévő étteremre. Bármennyire is igyekeztek hő és hangszigetelt ablakokat szerelni a szobákba, nem létezik az a fal, ami kinn tudná tartani az indiai közlekedés hangjait. Így gyakorlatilag a dudaszó jött kívülről belülről egyaránt. Ezen kívül a liftben mindig ugyanaz a dallam szólt, amit minden alkalommal amikor valaki az emeletünkön és plusz mínusz  1 szinttel arrébb használta a liftet, hallottunk.  Egyébként esküszöm ez így együtt nagyon jó atmoszférát adott a szállónak.

• Kiírások. Itt is voltak kedves dolgok:

- Még utazások alkalmával sokszor nyafogunk, hogy semmi nincs normálisan kitáblázva, ott még azt is kitáblázták ami 0 km-re van, azaz előtte állunk.

- Aztán a jóga ki van táblázva szlogen Goán született, ugyanis nemcsak, hogy a strandon a nagy kövekre volt kiírva, hanem ahol fa volt, azon a reklám rajta volt.

- Szintén a strandon volt a csatolt két tábla. A „kávé a gépből” ugyan viccesen hangzik, de ennek az a magyarázata, hogy ott leginkább a filteres kávé van elterjedve ami nem olyan erős és ízletes mint a közvetlen kávébabból őrölt, így a külföldieknek van hazai gépi KV.

- Amin viszont jót mosolyogtunk a masszázs reklám. Nem tudtuk eldönteni, hogy a „pain massage” azt jelenti, hogy akkor fáj mikor csinálják, vagy azért van, hogy ami épp fáj az ez után már nem fog fájni. (Vagy a kettő egyszerre.) Illetve ha valaki a felsorolásban nem találta meg amit akar, annak érdekében, hogy  a potenciális jelölt véletlen se keresse a konkurenciát, kiírják, hogy tulajdonképpen mindenféle masszír van.

- Az utolsó pedig a Kochi-i zsidó múzeumban volt ahol kiírják a belépő árát számmal és betűvel, és felhívják a figyelmünket, hogy csak ennyibe kerül. Vagy pedig használták a jogi nyelvezetet. Nem tudom. Egyébként személyenként 8 Ft-nyi belépőt fizettünk erre a programra.

• Ez nem csak Indiában van de elképesztő, hogy egy járműre hányan ráférnek. Egy biciklin ketten hárman utaznak, és az se természetellenes ha négyen ülnek egy motoron, van nyolcan egy kis autóriksában.

• Az utcai vezetékek…azt gondolom egy hazai villanyszerelő aligha tudná ott mihez kell nyúlnia.